Azokban a napokban mély gyászba roskadt az ország. Sokan érezték úgy, történelmünk legtragikusabb időszakát élik. Muhi vagy Mohács szörnyűséges veszteségeit csatatéren szenvedtük el, minden apokaliptikus fájdalma ellenére emelt fővel viselte a nemzet, de azokban a napokban bitón vagy kivégzőosztag előtt végezték legjobbjaink. Hívő emberek voltak, élt bennük a test feltámadásának reménye, de számosan elveszítették az ország feltámadásába vetett hitüket. A szabadságharc leverése után a Habsburgok vérgőzös bosszút álltak az általuk évszázadok óta megvetett, gyűlölt, egyszersmind rettegett magyarokon. Az olyanok alattomos dühével, akik tudják, hogy nincs igazuk, mert hazudtak, ígéreteiket megszegték, visszaéltek a másik bizalmával. Maguk korbácsolta indulataikat növelte, hogy tisztában voltak legitimitásuk gyengeségeivel, hogy nem tehetségük és erejük révén uralkodnak, hanem szerencséjüknek és a törvények önkényes csűrés-csavarásának köszönhetik hatalmukat. A magyarok szabadságvágyát az uralkodó és családja elleni személyes támadásként fogták fel, s ebben a szellemben ítélkeztek a szabadságharc résztvevői felett. E tevékenységükhöz vakbuzgó hóhérra leltek Julius von Haynau gyalogsági tábornok, táborszernagy személyében. Aki a világosi fegyverletétel után így írt Radetzky marsallnak: „Az oroszoknál kiharcolom, hogy kiadják részemre az összes nálunk lévő lázadót. Paskievics ebbe beleegyezett, lelkemre kötve, hogy mindegyikük számára kegyelmet adjak. Én persze kitérő választ adtam, de bizony az összes lázadó vezért fel fogom akasztani, és az összes császári-királyi tisztet, aki a forradalmi hadseregben szolgálatot vállalt agyonlövetem.”
Ám a véres megtorlás nem a szabadságharc leverése után, hanem hónapokkal előbb kezdődött. Már 1848. december 7-én agyonlőttek Bécsben egy Horváth János nevű kovácsot. Őt tekinthetjük a szabadságharc első kivégzett mártírjának. A következő két vértanú már Haynau áldozata volt. Lipótváros várát 1849. február 2-án harc nélkül adták fel a magyarok. A kapitulációt csak két tiszt, báró Mednyánszky László és Gruber Fülöp ellenezte. Őket az osztrákok lefogták és haditörvényszék elé állították, de sokáig halogatták, hogy elítéljék őket. Haynaut 1849. május 30-án nevezték ki a magyarországi császári hadak fővezérévé. Egyik első intézkedése volt a két fogoly elítélése. Június 5-én munkába állhatott az ítélet-végrehajtó. A szabadságharc leverése utáni bosszúhadjárat első áldozata a Csehországban született báró Auffenberg Ormay Norbert ezredes volt, 1849. augusztus 24-én. Haynau hét hadbíróságot állított fel, amelyek szinte futószalagon hozták a súlyos ítéleteket. Aradon 850 ember fölött ítélkeztek, közülük 290-et ítéltek halálra. A pesti bíróságon 1400 ember sorsáról döntöttek, itt „csak” 170-et kívántak kivégezni. Ez a mérhetetlenül kegyetlen „rendcsinálás” már a többi európai despotának is szemet szúrt, s egyre többen javasolták Ferenc József császárnak, hogy állítsa le Haynau tombolását. Haynau természetesen értesült róla, hogy fogytán a fenséges bizalom iránta, ezért a rebellisek elleni bosszúvágya egyszerre a császár ellen fordult. 1850 márciusában 403, többségében halálraítéltnek amnesztiát adott, majd június közepén újabb 34 bitóra ítélt felségsértőnek adott kegyelmet. (A 34 elítélt között volt 23 egykori képviselő, akik 1849. április 14-én a trónfosztás részesei voltak.) Haynaut 1850. július 6-án leváltották. A végkielégítésként kapott 200 ezer pengőből Szatmár megyében vásárolt birtokot. Haynau távozásával a kivégzések megritkultak, de nem értek véget. Az esztelen bosszúnak voltak komikus pillanatai is. 1851. szeptember 21-én 36 halálos ítéletet hirdet ki a pesti haditörvényszék. Csak az volt a baj, hogy a vádlottak nem voltak jelen, ezért az ítéletek in contumaciam (távollétében) születtek. A forradalom és szabadságharc emigrációban élő vezetőit – köztük Kossuth Lajost is – ítélték halálra a bírák. Másnap az Újépület mögött az ítélet-végrehajtásra is sor került. Harminchat bitót állítottak fel, amelyekre fölszögeztek egy-egy táblát. Mindegyikre egy elítélt nevét mázolták. Utolsónak Kossuth táblája került bitóra, ezzel is jelezték, hogy őt tartják a legnagyobb bűnösnek. Az in effigie (jelképes) kivégzés valóságos komédiának bizonyult. A szakirodalom a szabadságharc vértanúi közé sorolja az 1853-ban leleplezett, Noszlopy Gáspár-féle összeesküvés után kivégzett öt hazafit, majd a marosvásárhelyi református főiskolán kibontakozó forradalmi mozgalom miatt hóhérkézre adott hat mártírt is.
A kivégzettek száma Szentkatolnai Bakk Endre 1893-ban megjelent összesítése szerint 123 fő. Közülük 99 nevét ismerjük, 24 személyt nem sikerült azonosítani. Jellemző, készült egy osztrák összesítés is. Az uralkodó pontos tájékoztatása érdekében egy bizottság állította össze 1851 februárjában. Ezek szerint 1849. november 1. és 1850. december 31. között 4628 rebellis ellen indult hadbírósági eljárás. Közülük 1-et (egyet) végeztek ki, a többiek különböző más büntetéseket kaptak. Igaz, hogy a kivégzések jelentős részét november előtt hajtották végre, de talán illendő lett volna azokról is értesíteni a császárt.ú
