Tizenkét izzó-önfeledt nap volt mögöttünk, és lett illúzióvá röpke pillanat alatt. Már hallatszott odakintről a lánctalpak zaja. A kormány a jugoszláv követségre menekült, Mindszenty bíborosnak az amerikai külképviselet nyitott résnyit a kapuján. Ijedt, tanácstalan emberekkel telt meg a város.
Tegnap még másképp volt minden. Illetve dehogy – akkor már egy hete döntöttek a sorsunkról. Október 28-án Dulles amerikai külügyminiszter Texasban kijelentette: Magyarországot nem tekinti „potenciális katonai szövetségesnek”. Másnap a moszkvai USA-nagykövet tudatta az oroszokkal Eisenhower elnök álláspontját: „Az Egyesült Államok sem most, sem korábban nem támogatta egyetlen védtelen nép nyílt lázadását olyan erő ellen, amely felett várhatóan nem győzhet.” Moszkva megkapta a zöld jelzést a forradalom leverésére. És Hruscsov nem késlekedett November 2-án Titóval, a jugoszláv diktátorral már arról „egyeztetett”, hogy a Nagy Imrét elárulók közül ki legyen Magyarország új helytartója: Münnich? Kádár? Tito Kádárt javasolta: fiatal, ambiciózus. Az új seprű mindig jól seper
A fegyverek még hetekig ropogtak, volt „remény”, hiszen a Szabad Európa Rádió, a tengerentúl hamis hangja buzdított: „Tartsatok ki, jönnek az amerikaiak!” Aztán persze nem jöttek; mi mentünk. Százak bitóra, tízezrek börtönbe. Százezrek meg valahová a messzi, ismeretlen idegenbe. A lyukas zászlónkat elvették
