A válasz röviden annyi, hogy hiába biztatók a gazdasági mutatók, ha maga a viszonyítási alap alacsony, és mindig az előző évhez képest mérik a változást. Jó tehát az irány, megtörtént a pozitív fordulat sok kulcsfontosságú területen, mégis önbecsapás lenne azt állítani, hogy a lakosság egésze mindezt már érezheti a hétköznapi életében. A válság nálunk is kiélezte a társadalmi egyenlőtlenségeket, és a legszegényebb és leggazdagabb régió gazdasági teljesítménye között ma már közel 50 százalék a különbség.
Ebben a társadalmi és gazdasági helyzetben szavazott bizalmat az idén is a kormánykoalíciónak a polgárok többsége – háromszor. És ez a bizalom (nevezhetjük közbizalomnak is) az utóbbi hónapokban apad. Érzelmi változásokat nehéz számszerűsíteni, a csalódottsággal vegyes értetlenséget még a közvélemény-kutatók sem mutathatják ki fehéren feketén. De ettől még létezik.
A folyamat társadalmi eróziós hatására az elmúlt hetekben számos kormányközeli, polgári szemléletű értelmiségi csoport is figyelmeztetett.
Szólni kell és most kell szólni, a kritikai hangvétel pedig a bizalomvesztés megállítása érdekében jogos. Komolyan kell venni, hogy a kétharmados választói felhatalmazás a polgári oldal erkölcsi elkötelezettségéről és a korrupció ellen meghirdetett zéró toleranciáról is szólt.
Sajnos hungarikumként akár le is védethetnénk: külső „támadás” esetén talán mi vagyunk az egyetlen nemzet, amely nem összetart, hanem széthúz. Más országok honpolgárai az Európai Parlamentben és a bizottságban 2010 és 2014 közötti tragikomikus szocialista aknamunkát (például az itthonról írt Tavares-jelentést), ép ésszel fel nem foghatták. Mi viszont itt, a magyar rögvalóságban pontosan tudjuk, milyen belpolitikai reakciókra számíthatunk külföldi nyomásgyakorlás és diplomáciai konfliktusok esetén.
A kormánypártok egyes szereplőit ért vádakat – akár igazak, akár nem – azért sem szabad a szőnyeg alá söpörni, mert a társadalom többségének egyetértésével találkozó kormányzati intézkedéseket – közvetetten bár, de – hitelteleníthetik. A hétköznapi emberek nem hisznek a rejtélyes, milliárdos örökségekből emelt, panorámás luxusvillákban, az asztalfiókból hirtelen előkerült családi százmilliókból („családi összefogásból”) vásárolt földekben, sem az organikusan fejlődő rózsadombi luxuslakásokban. Nem életszerű, hogy valaki rosszul emlékszik saját lakásának méreteire, vagy polgármesterként azért nem ad ki házára használatbavételi engedélyt, hogy ne kelljen szerepeltetnie a dokumentumban. Emlékszünk még, hogy Oszkó Péter volt pénzügyminiszter mit kapott a sajtótól rózsadombi luxusvillájának bővítéséért és a valós alapterület elsumákolásáért?
Ha a polgári oldal fellép a kettős mérce ellen, akkor a normák általa is betartandók. Annál is inkább, mert a fent említett ügyek ellentétesek a kormánykoalíció szellemiségével, és közvetetten a kormányfő személyére is rossz fényt vethetnek. Válságos időkben, a lakosság egy jelentős részének mindennapi filléres gondjai idején egy képviselő (aki épp ezeket a választópolgárokat és nem a magánérdekeit képviseli) nem flangál a Parlamentben aranyárú haute couture (exkluzív kivitelű) táskával, nem vesz magának luxus Audit, mert éppen kivették a feneke alól a közpénzből bérelt hasonló luxusjárgányt. (Micsoda botrány kerekedett Veres János volt pénzügyminiszter Audija miatt, amelyet a VPOP akciósan, potom 14 millióért szerzett be 2009 elején, épp a megszorító intézkedések bevezetésekor!) A képviselő tehát tisztességesen feltüntet minden tételt időben, a megfelelő rubrikában, a szabályoknak megfelelően, és nem javítgat utólag. Volt rá egy éve, hogy átgondolja, mit ír bele. Különben miért kapott annak idején hideget-meleget Simor András volt jegybankelnök, amiért kihagyta vagyonnyilatkozatából a ciprusi 900 millióját, mert állítólag nem lelte a rubrikát, ahová beírhatta volna? (Simon Gábor sem talált elég helyet a papíron a külföldre menekített százmillióinak.)
A köz képviselője nem luxusszállodában hajtja álomra a fejét hivatalosnak mondott utakon, és nem szervez a rendszerváltás előtti időkre hajazó, több tíz milliós vadászatokat. Nem üzletel offshore cégekkel, és nincsenek offshore-cégbirodalmaknak helyet adó irodái, mert ezzel a közpénzek átláthatóságát szorgalmazó kormányzati és számvevőszéki programok hitelét csorbíthatja. Nem szerződik egy-öt-tíz forinttal a közbeszerzési értékhatár (25 millió forint) alatt, mondjuk 24 999 999 forintért. Mert akkor milyen alapon szóltunk annak idején a közbeszerzési törvényt hasonlóan kijátszó, a plafon alatt öt forinttal szerződő tanácsadó cégek összesen több száz milliós megbízásai miatt? Még leírni is nehéz: a Gyurcsány–Bajnai-érában egyik legtöbbet foglalkoztatott, hasonló módszereket alkalmazó tanácsadó cég vezetője az idén még állami kitüntetést is kapott – remélhetőleg csak adminisztratív hiba miatt.
A képviselő nem jár több százezres cipőben, de ha mégis, nem hivatkozik kamu leértékelésekre. Nem parádézik a legújabb Chryslerrel, majd a legnagyobb Mercedessel, nem festet fel magának kibővített plusz parkolóhelyet, hogy kényelmesen elférhessen. Emlékszünk még, amikor a fél ország Kóka János SZDSZ-es gazdasági miniszteren nevetett, aki a Playboynak (!) adott interjúja során a másfél millió forintos, Jaeger-LeCoultre márkájú karórájával, negyven, méretre szabott öltönyével és a felesége ékszergyűjteményével hencegett? Továbbá egy miniszter nem a sportklubjából ismert haverokat alkalmazza, akármennyire jól is játszanak a kispályán, egy államtitkár pedig tisztességesen kifizeti jól menő cégének alkalmazottait, és nem adósságokat maga után hagyva lép be a köz szolgálatába.
Aki az elmúlt hónapok korrupciógyanúiról szóló híreket követte, láthatta, hogy a hétköznapi emberek ingerküszöbét azok a tételek lépik át, amelyek számukra is értelmezhetők. Sem Kóka, sem Gyurcsány, sem Veres esetében nem számítottak a százmilliárdos melléfogások, az elherdált közvagyon, a több tíz milliárdos túlköltekezések, az ország makrogazdasági egyensúlyának felborítása – a luxuscikkekre költött milliós tételek azonban annál inkább. Jellemző, hogy amikor Gyurcsány Ferenc új luxus Audit vásárolt, nem a közbeszerzés szükségtelenségén, hanem az autó átfestésének 4,5 millió forintos költségén háborgott a közvélemény.
Aki ezt az alaptézist nem érti, és nem képes az empátia szó jelentését helyesen értelmezni, inkább ne álljon politikusnak, hanem a versenyszférában kamatoztassa képességeit.
Végül szembe kell nézni azzal is, hogy a társadalmi bizalomvesztést jelentősen befolyásolta az elszámoltatás kudarca is, mert a 2010 előtti visszaélések zöme – úgy tűnik – végleg következmények nélkül maradt. 1400 ügyben indult eljárás, 61-ben feljelentés és mindössze hét (!) eset jutott el a vádemelésig. És ez nem a kormány, hanem a független igazságszolgáltatás bizonyítványa.
Akik korrupciógyanús ügyekbe keverednek, nemcsak saját hitelességüket, hanem becsületes kollégáik hitelességét, munkáját is veszélybe sodorják. Senkit nem mentesíthet az egyéni felelősségvállalás alól a 2010 előtti üzemszerű lopás (a nokiás dobozoktól az oldalanként kétmillió forintba kerülő, felesleges BKV-tanulmányokig), mert ez sosem lehet viszonyítási pont a polgári oldal számára.
