Vissza a kapitalizmusba!

Egy kis ökonómia: mi áll az Uber-mánia mögött?

A Broadwayn bemutatott színdarabokat nem állandó színházak hozzák létre. A fő szereplő a producer, akinek ha megtetszik egy színjáték (az írott műről van szó), és lát benne fantáziát, szerződtet egy rendezőt, kiválasztják a színészeket, majd elkezdi hozzá keresni a befektetőket; ki hajlandó pénzt adni a produkcióhoz. Ha megvan a summa, kibérelnek egy színházat, próbálnak, és elkezdődik a játék. Ha a darab sikeres, és nyereséget hoz, a befektetők hozzájárulásuk mértékében osztoznak a hasznon. Ha megbukik, oda a pénz. Nincs védőháló és kuncsorgás állami pénzek után. (Hogy kultúrpolitikailag ez kívánatos-e, más kérdés; most a piaci működést írtam le.) Ugyanígy készülnek a hollywoodi filmek is – ezért a producer a kulcsfigura, és nem a rendező.

A magyarázatot, ami választ ad a felvetett kérdésekre, a „tranzakciós költségek” adják meg. Coase arra jött rá, hogy a piac „használata” nem ingyenes. Ha az építési vállalkozó minden egyes elnyert munkára – és csak arra – szakmunkásokat, mérnököt, könyvelőt stb. keres, hirdetéseket kell böngésznie (vagy magának is hirdetnie), tárgyalnia, alkudnia kell a jelentkezőkkel, le kell informálnia őket. Ez mind idő és költség. Ezért valószínűleg jobban jár, ha alapít egy vállalatot, és állandó jelleggel foglalkoztatja a szükséges munkaerőt. De előfordulhat, hogy a vállalat túl nagyra nő, belső viszonyai átláthatatlanok, túl költséges és körülményes a működtetése, azaz a költségek nagyobbak, mint a piac közvetlen használatának a költségei lennének. Ekkor célszerű kisebb, önálló egységekre bontani, a megrendelőnek/fogyasztónak pedig közvetlenül a piachoz fordulni, ahol olcsóbban jut hozzá a szolgáltatáshoz.

Marx a társadalmat henyélő, gazdag tőkésekre és szorgalmas, szegény dolgozókra osztotta. A The Economist (amely hetilap idei január 3-i számának fő témája a cikkünkben tárgyalt jelenség) a mai időkre inkább a gazdag, de időhiányban szenvedő és szegény, de sok idővel rendelkező csoportosítást tartja indokoltnak. (Ez egybevág az alternatív közgazdaságtan azon megállapításával, hogy a jövedelmek növekedése nem vezet föltétlenül jóléthez. Amikor ugyanis még pályakezdők vagyunk, keveset keresünk, és sok a szabadidőnk. De egy befutott szakember ideje egyre többet ér, mert egységnyi idő alatt egyre többet keres, és munkája iránt egyre nagyobb a kereslet. Így – nem akarván elmulasztani jövedelme növelésének lehetőségét – egyre többet dolgozik, és egyre kevesebb a szabadideje, amivel élete minőségét javíthatná.)

Az on demand gazdaság felszínre hozza a társadalom kihasználatlan erőforrásait, s így javítja a kispénzű, de sok szabadidővel bíró emberek életszínvonalát. Egyes esetekben a kihasználatlan erőforrás nemcsak a dolgozó képzettsége és szabadideje, de vagyontárgyai is (autója, amivel taxizik és lakása, amit felajánl szállásnak). Ezt a folyamatot az informatikai lehetőségek éltetik, katalizálják, hiszen igencsak megkönnyítik a kereslet és kínálat egymásra találását, ami jelentősen csökkenti a „tranzakciós költségeket”, azaz a piac használatának költségét.

A fogyasztó kétségtelenül jól jár, és az is, akinek nem kell az állandó munkahely, csak hébe-hóba akar dolgozni, a rugalmasságot előnyben részesti a stabilitással szemben. A felmerülő problémák azonban számosak. A közvetítőügynökségek nem fizetnek állandó bért, csak az elvégzett munkát fizetik ki. Nem vonnak le társadalombiztosítási járulékot, és nem képeznek nyugdíjalapot. Mindez az egyszemélyes vállalkozóvá emelt (vagy degradált?), szolgáltatást nyújtó személy dolga. És itt kezd a dolog magyar fülnek nagyon ismerőssé válni: a rendszerváltást követően vállalatok, pénzügyi társaságok és más intézmények így szabadultak meg tömegesen alkalmazottaiktól: kényszervállalkozókká tették őket.

Az Economist azonban úgy tálalja ezt a jelenséget, mint amikor Henry Ford száz évvel ezelőtt bevezette a futószalagot és ezáltal fellendítette a termelést, olcsóvá és tömegesen elérhetővé váltak az új termékek: az autó, a mosógép, a porszívó stb. Amerikában soha sem ért el olyan szintet a jóléti állam, mint Európában. Szociális háló szinte nem is létezik. Most azonban – ez az új hóbort – még a vállalati foglalkoztatás nyújtotta biztonságot is fenyegeti. Váljon mindenki vállalkozóvá, használja a marketinget, alakítsa ki a saját arculatát. Ha pedig megkötik a transzatlanti kereskedelmi és beruházási szerződést, egy gazdasági térséget fogunk alkotni Amerikával, e változások minket is elérnek. Az új szisztémában megnő az egyén felelőssége: neki kell karbantartania és fejlesztenie tudását és képességeit; neki kell előre látnia, hogy mit követel majd tőle a piac. Még megérjük, hogy a rendszerváltás után megtapasztalt vadkapitalizmus lesz a norma, nem pedig a kivétel.

A szerző közgazdász