Vissza a kapitalizmusba!

Egy kis ökonómia: mi áll az Uber-mánia mögött?

A Handy Amerika 29 legnagyobb városában, továbbá Torontóban, Vancouverben és hat brit városban nyújt mindenfajta háztartási szolgáltatást. Ötezer munkást alkalmaz (pontosabban közvetít ki), akik – tetszésük szerint – többnyire 5–35 órát dolgoznak egy héten, óránként átlagosan 18 dollárért, és a legtöbbet dolgozó ötödük havi 2500 dollárt keres. A kiközvetítést 200 állandó alkalmazott végzi. Hogy csak a nagyobb, háztartási szolgáltatásokat nyújtó ügynökségeket említsük a Handy mellett: a Homejoy takarít, az Instacart élelmiszert vásárol be, a Washio mos, a BloomThat virágot szállít házhoz. A Fancy Hands alkalmi házi titkárnőket bocsát rendelkezésre, a TaskRabbit ajándékot vásárol, a Shyp becsomagolja és kiviszi, a SpoonRocket éttermi minőségű ételt szállít tíz percen belül.

Ronald Coase hosszú életet élt; 2013-ban halt meg, 103 éves korában. Még csak másodéves egyetemista volt a London School of Economicson, amikor írt egy dolgozatot, és – tanárai megrökönyödésére – azt a rejtélyes címet adta neki, hogy Miért vannak vállalatok? 1937-ben ugyan publikálta is, de visszhang nélkül maradt. A téma, amit felvetett, az úgynevezett tranzakciós költségek kérdése, később Oliver E. Williamsonnál jelent meg újra, aki ezért 2009-ben Nobel-díjat kapott. Maga Coase 1991-ben nyerte el a magas kitüntetést, munkásságának fő vonaláért, a piaci működés jogi feltételeinek a konkretizálásáért.

A vállalatok létezésének okát firtató kérdés mögött az a megfontolás áll, hogy miért nem közvetlenül használjuk a piacot, miért kell a vállalkozás helyett közbeiktatni a vállalatot? Egy építési vállalkozó miért tartja meg a szakembereit és alkalmazottait egy adott munka elvégeztével, miért nem ereszti szélnek őket? És a következő, esetleg más jellegű megbízásra miért nem vesz fel újabb, az arra a feladatra megfelelő embereket, megint csak a munka elvégzéséig? Annyira hozzászoktunk már a vállalatok létezéséhez, hogy szinte nem is értjük a kérdést. De vállalatok nélküli vállalkozások ma is szép számmal működnek.

A Broadwayn bemutatott színdarabokat nem állandó színházak hozzák létre. A fő szereplő a producer, akinek ha megtetszik egy színjáték (az írott műről van szó), és lát benne fantáziát, szerződtet egy rendezőt, kiválasztják a színészeket, majd elkezdi hozzá keresni a befektetőket; ki hajlandó pénzt adni a produkcióhoz. Ha megvan a summa, kibérelnek egy színházat, próbálnak, és elkezdődik a játék. Ha a darab sikeres, és nyereséget hoz, a befektetők hozzájárulásuk mértékében osztoznak a hasznon. Ha megbukik, oda a pénz. Nincs védőháló és kuncsorgás állami pénzek után. (Hogy kultúrpolitikailag ez kívánatos-e, más kérdés; most a piaci működést írtam le.) Ugyanígy készülnek a hollywoodi filmek is – ezért a producer a kulcsfigura, és nem a rendező.

A magyarázatot, ami választ ad a felvetett kérdésekre, a „tranzakciós költségek” adják meg. Coase arra jött rá, hogy a piac „használata” nem ingyenes. Ha az építési vállalkozó minden egyes elnyert munkára – és csak arra – szakmunkásokat, mérnököt, könyvelőt stb. keres, hirdetéseket kell böngésznie (vagy magának is hirdetnie), tárgyalnia, alkudnia kell a jelentkezőkkel, le kell informálnia őket. Ez mind idő és költség. Ezért valószínűleg jobban jár, ha alapít egy vállalatot, és állandó jelleggel foglalkoztatja a szükséges munkaerőt. De előfordulhat, hogy a vállalat túl nagyra nő, belső viszonyai átláthatatlanok, túl költséges és körülményes a működtetése, azaz a költségek nagyobbak, mint a piac közvetlen használatának a költségei lennének. Ekkor célszerű kisebb, önálló egységekre bontani, a megrendelőnek/fogyasztónak pedig közvetlenül a piachoz fordulni, ahol olcsóbban jut hozzá a szolgáltatáshoz.

Marx a társadalmat henyélő, gazdag tőkésekre és szorgalmas, szegény dolgozókra osztotta. A The Economist (amely hetilap idei január 3-i számának fő témája a cikkünkben tárgyalt jelenség) a mai időkre inkább a gazdag, de időhiányban szenvedő és szegény, de sok idővel rendelkező csoportosítást tartja indokoltnak. (Ez egybevág az alternatív közgazdaságtan azon megállapításával, hogy a jövedelmek növekedése nem vezet föltétlenül jóléthez. Amikor ugyanis még pályakezdők vagyunk, keveset keresünk, és sok a szabadidőnk. De egy befutott szakember ideje egyre többet ér, mert egységnyi idő alatt egyre többet keres, és munkája iránt egyre nagyobb a kereslet. Így – nem akarván elmulasztani jövedelme növelésének lehetőségét – egyre többet dolgozik, és egyre kevesebb a szabadideje, amivel élete minőségét javíthatná.)

Az on demand gazdaság felszínre hozza a társadalom kihasználatlan erőforrásait, s így javítja a kispénzű, de sok szabadidővel bíró emberek életszínvonalát. Egyes esetekben a kihasználatlan erőforrás nemcsak a dolgozó képzettsége és szabadideje, de vagyontárgyai is (autója, amivel taxizik és lakása, amit felajánl szállásnak). Ezt a folyamatot az informatikai lehetőségek éltetik, katalizálják, hiszen igencsak megkönnyítik a kereslet és kínálat egymásra találását, ami jelentősen csökkenti a „tranzakciós költségeket”, azaz a piac használatának költségét.

A fogyasztó kétségtelenül jól jár, és az is, akinek nem kell az állandó munkahely, csak hébe-hóba akar dolgozni, a rugalmasságot előnyben részesti a stabilitással szemben. A felmerülő problémák azonban számosak. A közvetítőügynökségek nem fizetnek állandó bért, csak az elvégzett munkát fizetik ki. Nem vonnak le társadalombiztosítási járulékot, és nem képeznek nyugdíjalapot. Mindez az egyszemélyes vállalkozóvá emelt (vagy degradált?), szolgáltatást nyújtó személy dolga. És itt kezd a dolog magyar fülnek nagyon ismerőssé válni: a rendszerváltást követően vállalatok, pénzügyi társaságok és más intézmények így szabadultak meg tömegesen alkalmazottaiktól: kényszervállalkozókká tették őket.

Az Economist azonban úgy tálalja ezt a jelenséget, mint amikor Henry Ford száz évvel ezelőtt bevezette a futószalagot és ezáltal fellendítette a termelést, olcsóvá és tömegesen elérhetővé váltak az új termékek: az autó, a mosógép, a porszívó stb. Amerikában soha sem ért el olyan szintet a jóléti állam, mint Európában. Szociális háló szinte nem is létezik. Most azonban – ez az új hóbort – még a vállalati foglalkoztatás nyújtotta biztonságot is fenyegeti. Váljon mindenki vállalkozóvá, használja a marketinget, alakítsa ki a saját arculatát. Ha pedig megkötik a transzatlanti kereskedelmi és beruházási szerződést, egy gazdasági térséget fogunk alkotni Amerikával, e változások minket is elérnek. Az új szisztémában megnő az egyén felelőssége: neki kell karbantartania és fejlesztenie tudását és képességeit; neki kell előre látnia, hogy mit követel majd tőle a piac. Még megérjük, hogy a rendszerváltás után megtapasztalt vadkapitalizmus lesz a norma, nem pedig a kivétel.

A szerző közgazdász