A kiindulópont mindkét esetben az, hogy az anyaság lényegében egy összetett, mentálisan és fizikailag megterhelő munka, amiért senki sem fizeti ki a szerencsétlen nőket, s mindennek tetejébe még évekre meg is fosztják őket a karrierépítés lehetőségétől. A problémafelvetés jó, de azon kívül nagyjából semmi sem. Legfőképpen a viszonyítási pontok és a következtetések hibásak. Miről is van szó az említett véleményformáló lapok szerint? Egyfelől a férfiközpontú világ elnyomja a nőt: belekényszeríti az anyaszerepbe, elvárja, hogy szüljön, gyermeket neveljen, és mindezt tegye ingyen! A nők tehát rabszolgaszerepre vannak kárhoztatva. Másfelől az ember értéke annyi, amennyi a bére. Miközben mások, a menedzserek és üzletasszonyok százezreket-milliókat tesznek zsebre, és rendületlenül kapaszkodnak fölfelé a vállalati ranglétrán, addig szegény csóringereknek nem marad más, mint a szoptatás meg a pelenkázás...
Szóval így állunk, és bárki beláthatja: a helyzet egyre tarthatatlanabb. Vannak, akik a fentiekre tekintettel azt javasolják, hogy az anyaságot a lehető legrövidebb úton le kell tudni: a nők fogadjanak örökbe valakit, bízzák rá az állami ellátórendszerre, esetleg egy bébiszitterre, ők pedig törődjenek a karrierépítéssel! Mások a petesejtek lefagyasztásában látják a megoldást. Hiszen, amíg fiatal az ember, addig élni kell, „babázni\" meg ráér később. A gyerekhez ráadásul férfira sincs szükség, s – minő szerencse a ruhatárra nézve – a kihordását is mellőzni lehet: a spermabank és a béranyák megoldanak mindent. Aztán a következő javaslat az, hogy az anyaságot keresőfoglalkozássá kell nyilvánítani. Aki elég elkeseredett ahhoz, hogy elvállaljon egy ilyen nehéz munkát, azt legalább fizesse meg az állam vagy valaki, elvégre a gyerek nem két ember szerelmének a gyümölcse – nem, véletlenül sem, hanem kulimunka
Rideg számítás árad az efféle sorokból. Az odaadásnak és a szeretetnek, a kötődésnek vagy bármiféle emberi jóérzésnek nyoma sincs bennük. Vagyis éppen azokról a tényezőkről nem esik szó, amelyek az anyaság lényegét jelentik. A mélyen átélt anyaság ugyanis éppen arról szoktat le egy nőt, hogy állandóan hangsúlyozza: az én testem, az én akaratom, az én jogaim. Férfiak és nők milliói élik le egymás mellett (vagy éppen egymástól külön) a szürke ötven árnyalatában „pompázó\" életüket – de ha megkérdeznénk őket életük értelméről, alighanem jellegtelenebb választ adnának, mint azok a nők és férfiak, aki gyereket vállalnak, nevelnek.
Elismerem, lehet kárhoztatni a férfiakat azért, mert nem támogatják kellően a munka és a család frontján egyszerre küszködő nőket. De erre a problémára semmiképpen sem az anyaság intézményének lealacsonyítása, elanyagiasítása a megoldás. Ha lemennék a legközelebbi játszótérre, és találomra megkérdeznék egy asszonyt – akinek, miközben nekem válaszol, szeme azért a csemetéjén maradna –, mi a véleménye arról, hogy az anyaság szegénnyé tesz, és ha ott azt a gyereket a mászókán nem szülte volna meg, sok tízezer forint maradt volna a zsebében, hát minek neki az a gyerek – azt hiszem, vasvillaszemekkel nézne rám. Talán még meg is kergetne.
És igaza lenne
