A felelősség bugyrai

Érdemes felhívni a figyelmet a betegség-normalitás-felelősség megállapítása során jelentkező paradoxonra.

Az új-zélandi parlament 1999-ben az alapvető emberi jogokat kiterjesztette az emberszabású majmokra is. Nagy sikerük volt ez az állatvédőknek, akik nemzetközi mozgalom keretében további lépésként a delfineket és a bálnákat is szeretnék ilyen oltalomban részesíteni. Érdekes módon a parlamenti vita elsősorban nem arról folyt, hogy a csimpánzok és az orangutánok életét, szabadságát és élőhelyét emberekéhez hasonló módon védjék, hanem milyen jogalanynak tekintsék a gorillákat és a bonobókat. Kielégítő megoldás született: jogi státusuk a gyerekekéhez vagy gyámság alá helyezett fogyatékos személyekéhez hasonlatos: jogaik teljesek, de kötelezettségeik nincsenek.

Ugyanez a helyzet az Egyesült Államokban, ahol a háziállatok jogai majdnem azonosak a gyerekekéivel. Az állatok vétlensége közel sem volt mindig nyilvánvaló. A középkori Nyugat-Európában sok száz dokumentált eset tanúsítja, hogy disznókat, patkányokat, rovarokat szabályos bírósági tárgyalás és tanúkihallgatás során nyilvánítottak bűnösnek és ítéltek halálra. Hazánkban a 14 év alatti gyermekek hosszú ideig büntethetetlenek voltak; 2013-ban a büntethetőség korhatárát kivételesen súlyos esetekben leszállították 12 évre, ha rendelkeznek a szükséges belátási képességgel.

Az egyház hosszú ideig minden emberi cselekedet mögött isteni akaratot látott. „Az Ó- és Újszövetséget alaposan átnyálazva sem találni az emberi szándékokra – az egyéni akaratra, döntésekre vagy preferenciára – utaló részletet. A Szentírás az emberi cselekvésnek szinte semmilyen jelentőséget sem tulajdonít” – írja Martin Seligman amerikai pszichológus Amin változtathatsz és amin nem című könyvében. (Ennek ellenére a tízparancsolat vagy más törvények legkisebb megsértését is súlyosan megtorolták, nem beszélve az eretnekségről, boszorkányságról és egyéb „devianciákról”.) Ebben a reformáció sem hozott változást, Luther is elvetette a szabad akarat gondolatát, sőt, éppen Kálvin hirdette a predesztinációt. John Wesley, a metodizmus egyik megalapítója jelentette ki először a XVIII. században, hogy az embereknek van szabad akaratuk. Az új dogma Amerikában termékeny talajra hullott, és az individualizmussal karöltve a XIX. század elejétől kezdve meghódította az Újvilágot. Bármi lehetséges, csak akarni kell, a meggazdagodás, az érvényesülés útja mindenki előtt szabadon nyitva áll. Ennek terméke a behaviorizmus, amely szerint a gyermekek teljes mértékben a környezeti összetevők termékei, és az ember megváltoztatásához a körülményeket kell megváltoztatni. Ezt a dogmát nevezi Seligman maximális „szelf”-nek, szemben a középkorral, amikor a „szelf” (az én) minimális szerepet játszott: „a szelfnek, ezt az önmaga kielégítésének szüntelen hajszolásába feledkezett, az esetleges veszteségeitől szabadulni vágyó új változatát.”

A szabad akarat elvét azonban a mai világban sem vallja mindenki egyöntetűen. Wolf Singer a világ egyik legjelentősebb agykutatója, a Max Planck Intézet agykutatási intézetének igazgatója. Szerinte a szabad akarat illúzió; agyunk funkcióit az ismert természeti törvények irányítják. Valóságérzetünk, érzéseink, gondolataink és döntéseink a neuronális folyamatoknak nem az okai, hanem a következményei. A döntések közvetlenül az agy állapotából következnek.

Az Arkansas állambeli Wynne-ben a hőség és a kellemetlen szúnyogfelhők elől a templom hűvösébe menekülő és ott alvó Rene Patrick Bourassa Jr. az oltárról lekapott bronzfeszülettel agyonverte a 80 éves Lillian Wilsont, mert az imádkozásával megzavarta és felébresztette álmából. A gyilkos beismerte tettét. Védője arra hivatkozott, hogy a vádlott nem szabad akaratból ölt, genetikai adottságai kényszerítették rá. A büntetőjog nagy súlyt fektet arra, hogy az elkövető tisztában van-e tettével. Sigmund Freud nyomán még ma is abból indul ki, hogy világosan elhatárolható, ki az, aki tudatosan cselekszik, és ki az, aki nem. Hans Brunner genetikusnak 15 évébe került, amíg azonosította az MAOA-gént, amely az agresszivitást okozó dopamint, norepinefrint és szerotonint lebontja az agyban. Ez a „harcias” gén az X-kromoszómán helyezkedik el, amelyből a nőknek kettő van, és ha az egyik meghibásodik, a másik pótolhatja. A férfiaknak viszont csak egy X-kromoszómájuk van, és ha az elromlik – MAOA–3R –, kész a baj, túlzott agresszivitás jelentkezik. A genetikai hajlam önmagában még nem vezet feltétlenül abnormális viselkedéshez, de mivel Bourassát gyermekkorában súlyos abúzusok érték, a kettő együtt már kiváltotta a kegyetlen tettet. A bíróság ezt figyelembe véve halálbüntetését életfogytiglanra enyhítette. Amerikában más hasonló esetben is ez történt: a bíróság enyhítő körülményként vette figyelembe a genetikai hajlamot.

Dirk Kurbjuweit, a Der Spiegel neves szemleírója a Germanwings tragédiája kapcsán arra a paradoxonra hívja fel a figyelmet, amely a betegség-normalitás-felelősség megállapítása során jelentkezik. Mert ha a normalitás az átlag, és az abnormalitás foka az átlagtól való minél nagyobb eltérés, és az eltérést a tettekkel mérjük, akkor furcsa következtetésekre jutunk. Ha valaki tudatosan megöl egy embert, az bűnös, és súlyos büntetésben részesül. Ha valaki sok embert öl meg, az nagyon beteg, és csak kevéssé bűnös. De egy tömeggyilkos tette egyben ártatlanságának bizonyítéka. A normalitástól oly messze került, hogy felelőssége nem állapítható meg; annyira beteg, hogy ártatlan és büntethetetlen. Ha Hitlernek sikertelen az öngyilkossága, és fogságba esik, Sztálint pedig még halála előtt leváltják, akkor a történelem két legnagyobb tömeggyilkosára a fenti okoskodás fényében felmentés várt volna?

Nehéz dolga lenne a bíróságnak, ha Andreas Lubitz valamilyen fatális csoda folytán túlélte volna a katasztrófát. Így viszont nem az ő, hanem az őt pilótának alkalmasnak nyilvánító pszichológusok felelősségét kell vizsgálni.

A szerző nyugalmazott egyetemi tanár