Természetesen mivel a demokrácia lényege éppen az eszmék küzdelmét és egymást megtermékenyítő voltát jelenti, nem a teljes egyetértés békéjéről van szó, a politikai csaták heve adott alkalommal ott is magasra csap, ám mivel a legfontosabb értékek közösek, az aktuális viták és nézetkülönbségek nem tekinthetők végzetesnek. S ha kell, mindig előtérbe kerül a nemzeti érdek. Ez a rendszer és ez a habitus immár hosszú ideje működik, maga a társadalom pedig – a kormányok jellegétől függetlenül – őrizte állandóságát és polgári hagyományait. Mindez nem jelenti azt, hogy – utalva Kádár apánk egyik kedvenc mondására – általában arrafelé kolbászból van a politikai kerítés, s ha mégis, akkor az a kolbász felettébb csípős.
Mindennek fényében meg kellett volna lepődnünk azon, hogy amikor Magyarország a demokrácia kies öblébe ért, az addig halálos álmukat alvó, továbbá a sohasem létezett pártok vagy micsodák azonnal egymás torkának estek, ezzel megvetve az alapját a későbbi letargikus időknek. A kérdés az, honnan származott, s kerekedett minden más érzemény fölé a gyűlölet. Az ellenzék már azelőtt megosztott volt, mielőtt egyáltalán a hatalom megszerzésére gondolhatott volna, bár a fejlettebb és célratörőbb hálózat már hosszabb idő óta máson sem gondolkodott, és kapcsolatait is ennek jegyében alakította. Tudatos gátlástalanság jellemezte, és célja nem a haza üdve volt, hanem saját fényes jövője. S mivel felettébb intelligens emberekről volt szó, korán felismerték, hogy a főhatalomhoz vezető modus operandi a demokráciákban sem sokban különbözik a Kádár-korszakban megszokottól.
Létezett a magyar közéletnek egy máshol nem tapasztalható történelmi jellemzője, a népi–urbánus ellentét, ami a harmincas években a kultúra rákfenéje és a gyűlölet melegágya volt. Ez összefonódott az antiszemitizmussal és annak a nemzet egészére kiterjedő átpolitizált és drasztikus vádjával. A történelem tovább kísértett, s ez a kísértet, amelyet a holokauszt manifesztált, befolyásolta a jövőt. Az új társadalmi rend és morál megteremtésére hivatott erők már évekkel a lehetőség beköszönte előtt megosztottak voltak, s alkalmasint jobban gyűlölték egymást, mint a bukni készülő kommunistákat. Mert bizony a gyűlölet harmadik eredőjeként a kommunisták szervezetten készültek a hasznos bukásra, s gondoskodtak saját jövőjük biztonságáról, sőt luxusáról. Mulatságos, ahogy most Biszku Béla kommunista Jézusként elveszi a rendszer bűneit.
A nyugati világ minderről nem vett tudomást, mivel demokratikus hagyományaiban a gyűlölet ilyen áradása nem játszott szerepet. A szabad demokraták európai és amerikai kapcsolatrendszere, az akkor elképesztő liberális túlsúlyban lévő hazai sajtó és feltételezhető titkosszolgálati információi révén a Nyugat úgy vélte, hogy az első szabad választást a szabad demokraták nyerik. Az MDF győzelme rossz óment jelentett számára, amit kezdetben enyhített Antall József személye és habitusa.
Ezzel együtt senki sem sietett az ország segítségére, amely lényegében hadszíntér lett, s a gyűlölet minden jelét magán viselte. A beteg miniszterelnököt és kormányát rutinos sakálhad vette körül. Az MSZP egy ideig csendben volt, az alkalomra várt, amit aztán a gyűlölet meg is teremtett számára. Hogy az MDF dilettantizmusa mekkora szerepet játszott a helyzet alakulásában, én nem tudom...
