Lehet-e kiút a több Európa?

Amíg az EU-ban nincs belső szolidaritás, addig felesleges bármiféle integrációról beszélni.

A Manager Magazin cikkírója nem elméleti alapon közelíti meg a témát, hanem egyszerűen bemutatja, mi lett volna Görögországgal, ha az nem egy délkelet-európai EU-tagállam, hanem mondjuk az Egyesült Államok egyik szegényebb tagállama lenne. Az Egyesült Államokban Görögországot hagyták volna egyszerűen csődbe menni (ez az, amit Berlin nem enged Athénnak, és amiért Alexisz Ciprasz jóformán már térden állva könyörög), ami persze nem jelentett volna teljes összeomlást, elvégre a washingtoni költségvetésből továbbra is érkezett volna pénz (ez az, amit a hangyányi méretű EU-költségvetés képtelen lenne biztosítani), és washingtoni segítséggel elkezdődtek volna a fejlesztési, iparosítási programok (ez az, amitől Angela Merkel a leghatározottabban elzárkózik). Ha tehát Görögországot nem éri az a tragédia, hogy Európában fekszik, hanem az egyik amerikai tagállam lenne, akkor a csődöt egy-két év alatt kiheverte volna, és – köszönhetően az Egyesült Államokon belüli költségvetési újraelosztásnak – még komolyabb társadalmi összeomlás sem kísérte volna ezt a folyamatot.

Görögország azonban annak az Európai Uniónak a tagja, amely jelenleg olyannyira gyenge, hogy egyetlen tagállamát se tudná bármitől is megvédeni. Ezért furcsa, amikor egyesek az EU ellen heccelnek – a mai Európai Unió ugyanis egy nagyon gyenge kormányzati együttműködés, amely életünknek csak egy szűk szegmensét képes befolyásolni. A washingtoni költségvetés az Egyesült Államok nemzeti össztermékének mintegy negyedét tudja szabályozni, újraelosztani, míg Brüsszel az európai össztermék egy százaléka felett sem rendelkezik. Így nemhogy országokat nem lehet megmenteni, de az Európán belüli egyéb jövedelmi, szociális egyenlőtlenségeket sem lehet kiegyenlíteni. Az EU-ellenes szólamok tehát egy nem létező ellenséggel hadakoznak – persze mindezt a multinacionális tőke érdekében. Az az antiföderalizmus és nemzetállam-pártiság, amely mellett a jelenlegi budapesti kormány is többször hitet tett, a neoliberalizmus legjobb trükkje arra, hogy a nemzetek közötti versenyt odáig élesítse, hogy végső soron minden országban a határokon átívelő tőke határozhassa meg a szociális politikát.

A neoliberalizmusnak az az érdeke, hogy ne jöjjön létre vele szemben egy olyan erős politikai hatalom, amely képes kontrollálni a gazdasági folyamatokat. A mai Európai Unió a négy alapszabadságával legfeljebb arra jó, hogy a nyugati cégek olcsó keleti munkaerőt nyerjenek, ami persze a nyugati munkás bérét is lenyomja, miközben a keleti végeken állandósul a nyomor, mert Magyarországra is csak addig jön külföldi befektetés, amíg a kormány a béreket és a munkavállalói jogokat tudatosan le-, illetve visszaszorítja, a szociális kiadásokat pedig folyamatosan leépíti.

Az európai kontinensen a nemzetállamok megmaradása egy folyamatosan lefelé tartó spirálhoz vezet, egyre inkább kiszolgáltatva azokat a határaikat könnyedén átlépő tőkének. Aki tehát például Magyarországon kormányzati pozícióból ágál az európai föderalizmus ellen és a nemzetállamok mellett, az akarva-akaratlanul a magyar szegénységet tartósítja. Egy megosztott, gyenge Európában, ahol nincs egységes szociális szabályozás, ahol nincs belső újraelosztás, a szegényebb tagállamok egyetlen túlélési esélye, hogy szegények maradnak, és ezzel vonzzák be a tőkét. Erre a pályára állította rá az országot 1990-ben a rendszerváltó elit, és sajnos a 2010-es kormányváltás sem hozott változást e téren. Legfeljebb az egész most még egyfajta honvédő háborúnak is tűnhet, holott a magyar ember – éppen a keményen dolgozó kisember – abban lenne érdekelt, hogy növekedjenek az Európai Unió jogkörei, nagyobb legyen a költségvetése (azaz több legyen az újraosztható pénz), létrejöjjön egy egységesebb európai szociális háló, és erősebb politikai hatalom tudjon fellépni a nemzetközi tőkefolyamatokkal szemben. Mindez csak akkor lehetséges, ha Európa végre elindul a föderalizáció felé. Ennek eredménye egy olyan államalakulat lehetne, mint az Egyesült Államok, ahol a tagállamoknak számos jogkörük van, de a központi hatalom rendelkezik annyi jogkörrel, lehetőséggel, eszközzel, hogy nem engedne kialakulni, illetve megszilárdulni olyan égbekiáltó szociális különbségeket, mint amilyenek a nemzetállamokra szakadt Európa Uniót ma is jellemzik.

Németország szintén szövetségi állam, a tartományoknak jelentős jogaik vannak, még önálló külpolitikát is folytathatnak bizonyos korlátok között. (Nem véletlenül merül fel időről időre az a gondolat, hogy Münchenben egy önálló bajor külügyminisztérium is létesülhetne.) Mégis van két nagyon fontos elv, ami áthatja az egész rendszert, és ami megakadályozza, hogy olyan állapotok alakuljanak ki, mint amilyenek az EU-t meghatározzák. Az egyik a tartományközi szolidaritás, amelynek értelmében például ma négy tartomány tartja el a többi tizenkettőt. Bréma tartomány például jóval eladósodottabb, mint Görögország, de ez nem vezet Bréma összeomlásához, mert a többiek kisegítik. A másik fontos elv pedig a német alaptörvény 106. cikkelye, amely „az életfeltételek egységességét” írja elő: azt, hogy Németországon belül nem alakulhatnak ki súlyos, mély szociális különbségek sem osztályok, sem régiók között. Erről gondoskodik a központi költségvetés, a tartományközi szolidaritás és a szociális újraelosztás.

Európának el kell indulnia ezen az úton, növelve a központ hatalmát a nemzetállamok felett. Ehhez persze nem álmok nélküli Angela Merkelekre, hanem legalább egy Helmut Kohl formátumú, történelmi személyiségre lenne szükség.

Mi kellene ehhez? Például a jelenleginél legalább huszonötször nagyobb brüsszeli költségvetés, ami azt is jelentené, hogy számos adót az EU-nak kellene kivetnie. Amíg nincs tényleges belső szolidaritás, belső újraelosztás, addig felesleges bármiféle európai integrációról beszélni. Nincs semmiféle európai unió – legfeljebb egy nagyon gyenge, és a gyengesége miatt nagyon kevéssé hatékony Európai Unió van. Éppen a perifériák érdeke, hogy ez megváltozzon. Nem véletlen, hogy a Sziriza harcos híve az európai szociális uniónak. És éppen ezért furcsa, ha Magyarországon, Európa szintén periferikus országában még mindig azt a nemzetállamot védik egyesek, amely az elmúlt huszonöt évben a magyaroknak is csak nyomort tudott biztosítani.

A szerző jogász, újságíró