Ma még tranzitország vagyunk

A multikulturalizmus helyett az értékteremtő migrációt kell támogatni.

A betelepülőknek mindig megvolt a lehetőségük arra, hogy maguk is amerikaiakká váljanak, és tudásukkal, tehetségükkel, szorgalmukkal választott hazájukat gazdagítsák. Nyugat-Európa gyökeresen más utat választott. A gyarmatbirodalmak felbomlása után – háborgó lelkiismeretétől vezérelve – szélesre tárta kapuit a harmadik világból érkező bevándorlók előtt, anélkül hogy megkövetelte volna társadalmi beilleszkedésüket, vagy akár csak kísérletet tett volna az ehhez szükséges feltételek megteremtésére. A könnyen elérhető szociális juttatások a munkaerő-piaci integrációt sem ösztönözték, így etnikailag zárt társadalmi-kulturális gettók alakultak ki, amelyekre a biztos lecsúszás várt – ráadásul mindez a tolerancia jegyében történt.

Pedig a tolerancia normális esetben nem azt jelenti, hogy mindent eltűrünk, még az intolerancia legextrémebb formáit is. Sokkal inkább azt, hogy etnikai és vallási hovatartozástól függetlenül bárki a társadalmunk tagjává válhat, aki elfogadja annak normáit és hagyományait. Az utóbbi pedig nagyon fontos megszorítás. A multikulturalizmus ideológiája, amely megfeledkezett erről, és a tolerancia hamis fogalma mellett szállt síkra, az asszimiláció helyett az etnikai különállást erősítette, ezzel pedig – mondjuk ki nyíltan – a nyugati civilizáció lassú öngyilkosságához asszisztált. Európa elkényelmesedett elitjei a huszonnegyedik órában kezdtek el foglalkozni a kérdéssel, akkor is csak választóik határozott nyomására. Márpedig egy évtizedekig a szőnyeg alá söpört átfogó társadalmi problémára nem adhatók egyszerű válaszok, ahogy azt most az egyre frusztráltabb nyugat-európai polgárok szeretnék.

Magyarország abban a szerencsés helyzetben van, hogy ennek a problémahalmaznak még csak az előszele érte el. Mi már jó előre levonhatjuk a tanulságot a multikulturalizmus kudarcából, de ettől függetlenül is nyilvánvaló: itt senki sem látna szívesen asszimilálatlan, részben illegális úton érkező migránstömegeket, akik hatalmas terheket rónak a költségvetésre, és potenciális terroristák rejtőznek a soraik között. Ha ez a nemzeti konzultáció fő tétje, akkor meg is lehetne spórolni a rá szánt közel egymilliárd forintot. Ha viszont felnőttnek tekintjük a választókat, akkor inkább arról kellene párbeszédet kezdeményeznie politikai elitünknek, hogyan tudnánk elérni, hogy a jövőben hozzánk érkező bevándorlók hazánk épüléséhez járuljanak hozzá. Hiszen a legtiszteletreméltóbb családpolitika mellett is nyilvánvaló, hogy az Európai Unió tagjaként Magyarország sem tarthatja mindörökre zárva a határait, már csak demográfiai okokból sem.

Az, hogy a bevándorlók gazdagíthatják is Magyarországot, egyáltalán nem utópikus elképzelés. Elsőre talán meglepő, mégis szemléletes példaként érdemes a 2014-es Eurovíziós Dalfesztiválra utalni. Bár mindenkinek az él az emlékezetében, hogy a multikulturális esztrádműsort a másságával tüntető Conchita Wurst nyerte meg, érdemes azt is felidézni, hogy a magyar nézők az (afro)amerikai–magyar Kállay-Saunders Andrást küldték a dalversenyre, s a hazai elődöntőben többek közt a vietnami–magyar Hien is szerepelt. Rögtön pontosítanám is az előző mondatot, hiszen a polkorrekt kötőjelezés teljesen felesleges: egy elenyésző kisebbséget leszámítva ők mindannyiunk számára egyszerűen magyar előadók, akik magától értetődően, különösebb felhajtás nélkül képviselhetik hazánkat egy nemzetközi megméretésen. De példákat nem csak a sztárok világában találunk: Magyarországot gazdagítja az a kebabárus is, aki befizeti az adókat, bejelenti a dolgozóit, és többnyire magyaroknak teremt munkahelyet.

Nem tudom, milyen érzés lesz például az ő számukra, ha kézhez kapják a nemzeti konzultáció íveit. Vagy azok számára, akiknek a családtagjaik, barátaik között akadnak „gazdasági kivándorlók”, akiket manapság Nyugat-Európában vesznek egy kalap alá a szociális juttatásokra utazókkal. Az egyoldalú megközelítésekkel szemben egyszerre képviselhető az a nézet, hogy nemzeti érdekünk távol tartani magunktól a bukott multikulturalizmus következményeit, valamint az, hogy üdvözöljük mindazokat, akik azért érkeznek hozzánk, hogy dolgozzanak, és ezzel a mi közösségünket is építsék. Örüljünk annak, ha valaki magyarrá szeretne válni, akár kötőjelessé, akár kötőjel nélkülivé. A magam részéről szívesebben konzultálnék arról, hogyan ösztönözhető ez a migráció jóval súlyosabb következményekkel járó formáival szemben.