Az eurócsoport elnöke, a holland pénzügyminiszter, Jeroen Dijsselbloem az értekezletet követően kijelentette, hogy Görögországnak „a reformok átfogó és részletes listáját” kell teljesítenie, mielőtt újabb pénzhez juthat. – Meg vagyunk győződve arról, hogy kifutunk az időből. Túl sok időt veszítettünk az elmúlt két hónapban. Ennélfogva világos, hogy ezeknek a megbeszéléseknek lényegesen több eredményt kell hozniuk – mondta Dijsselbloem, teljes egészében a görög kormányra hárítva a felelősséget.
Az európai liberális és nem liberális (ha van olyan) sajtó egyértelműen az eurócsoport vezetőinek álláspontját osztja, elmarasztalva a görögöket, akik – érdekes módon – lelki támogatást a tengerentúlról a The New York Timestől kapnak. Paul Krugman, az ismert Nobel-díjas amerikai közgazdász a lap vélemény oldalán (április 19-én) kifejti, hogy Görögország már eddig is jóval több megszorítást tett, mint bárki más. A költségvetés elsődleges (kamatfizetések nélküli) hiánya 2009 óta jelentősen javult, ugyanakkor 25 százalékkal csökkentek a munkabérek, ami az eurózóna többi országához képest 30 százalékos relatív mérséklődést jelent (mert ott 5 százalékkal nőttek a bérek), és ez a korrekció messze több, mint amit bármely más ország valaha is megvalósított. A hitelezőknek azonban semmi sem elég, további megszorításokat akarnak, holott a görög adósság GDP-hez képesti aránya elsősorban azért duplázódott meg a 2008-ban kitört pénzügyi válságot követően, mert az unió vezetése által megkövetelt megszorító intézkedések és a pénzügyi krízis együttes hatására a görög GDP 25 százalékkal esett vissza. Krugman, aki ezt a cikkét egy rövid görögországi látogatása után írta, azt mondja, azzal az érzéssel távozott az országból, hogy Görögország és Európa egy szörnyű szerencsétlenséggel néz szembe, egy szükségtelen szakítással, amely a jövőt hosszú időre beárnyékolja.
Az európaiak védelmében azért annyit el kell mondani, hogy neves európai közgazdászok, mégpedig éppen a legnagyobb hitelező, Németország közgazdászai is kiálltak az adósságprobléma adósok és hitelezők számára is elfogadható (és valószínűleg az egyetlen lehetséges) megoldása mellett. A német kormány mellett működő öttagú gazdasági tanácsadói csoport javaslata szerint az eladósodott országok államadósságuknak a GDP 60 százalékát meghaladó részét egy közös alapba helyeznék, és ezt követően az alap felelne az adósságok visszafizetéséért. Az alap eurókötvények kibocsátásával finanszírozná magát, amelyet sokkal alacsonyabb költséggel (kamatokkal) tehetne meg, mint maguk az eladósodott országok, így az adósságok finanszírozási költsége lényegesen csökkenne. E javaslatot azonban éppen a német kormány, élén Angela Merkellel, lesöpörte az asztalról.
Szögezzük le (és ez statisztikákkal egyértelműen bizonyítható), hogy a görög adósságért, vagy általában az unió periferiális országainak eladósodásáért elsősorban nem azok felelősek, akik eladósodtak, hanem azok, akik olyan gazdaságpolitikát kényszerítettek rájuk – mindenekelőtt a „tőke szabad áramlását”, a saját gazdaság védelmének tilalmát –, ami az unión belül a gyengébben fejlett periféria eladósodásához vezetett. A szabadjára engedett pénzügyi folyamatok, amióta világ a világ, adósságválságot okoztak, aminek hosszabb távon egyetlen megoldása volt: az adósságok elengedése. Ezért mondja már a Biblia is, hogy: „Számolj hét évhetet, hétszer hét esztendőt vagy hét évhét idejét, negyvenkilenc évet. A hetedik hónapban, a hónap tizedik napján szólaltasd meg a harsonát: az engesztelés napján fújd meg a harsonát az egész országban. Legyen ez jubileum számotokra: mindenki kapja vissza birtokát, mindenki térjen vissza családjához.” (Lev 25,8-10). De mielőtt a Bibliából egy sort is leírtak volna, a sumer Lagasban már az i. e. XXIV. században történt adósságelengedés, ami végig is kísérte az ókori államok történetét, Hammurapi 42 éves uralkodása alatt például ötször került ilyenre sor. De hogy ne menjünk négyezer évet vissza az időben, a második világháború után Németország is jelentős adósságelengedésben részesült, nem utolsósorban ez tette lehetővé azt a gazdasági csodát, amelynek nyomán Németország mára az unió fő hitelezőjévé vált. Ez nem volt túl rég, úgy látszik, mégis feledésbe merült.
Lehet, hogy e történelmi feledékenységért Európának nagy árat kell majd fizetnie.
