Vörös posztó

Mi nem parádézhatunk Vlagyimir Putyinnal május 9-én Moszkvában.

Szóval ott tartottunk, hogy Oroszországba el kell menni.

Ám közeleg egy nap, amikor Oroszországba nem szabad elmenni. Méghozzá május 9., az úgynevezett győzelem napja, amikor is katonai felvonulással, diktátorparádéval, „csinn-bumm cirkusszal” ünneplik a II. világháború végét. (Helyesen Csim-Bum, de ma már ez sem számít. Látja fentről, hová jutottunk, kedves Bilicsi bácsi?) Azt, hogy véget ért a világégés, persze lehet ünnepelni, csak hát sem a hely, sem az idő (sem a társaság) nem lesz megfelelő ahhoz, hogy a magyar államfő a Vörös téren töltse a szombat délelőttjét. A meghívást Putyin orosz elnök legutóbbi budapesti látogatásán személyesen tolmácsolta, feladva ezzel a leckét a magyar diplomáciának. Megkönnyebbülést jelenthetett a hazai döntéshozóknak, amikor kiderült, hogy az európai országok állam- és kormányfői sorra mondják le részvételüket, néhány kivétel akad csak, például a szlovák, a szerb vagy a ciprusi vezetés. De előbbieknél mégiscsak közrejátszik a pánszláv eszme, utóbbiaknál meg a rubel. Bármennyire is kellemetlen a helyzet, ismerve a történteket (és emlékezve a háborút követő évtizedekre) Áder János nem dönthetett másként, mint hogy itthon marad, s idehaza emlékezik az áldozatokra, köztük a Szovjetunió felfoghatatlan nagyságú, 23 milliós emberveszteségére. Saját értékítéletem alapján ez nem is lehet kérdés, s ezt az „ítéletet” nem írhatja felül sem üzlet, sem geopolitika.

Az a sajátos helyzet állt elő azonban, hogy erről a döntésről most mégis értekezni kell, s nem is elsősorban történelmi, mint inkább aktuálpolitikai dimenzióban. Elképzelni sem tudtam volna néhány éve, hogy épp a jobboldali tábornak, elsősorban nem is a politikusoknak, hanem a politikailag aktív civil közösség egy részének alakul ki ennyire ambivalens, ám összességében pozitív irányba billenő véleménye az orosz birodalomról. Mindarról, amit Moszkva jelent a nagyvilág számára. (Emlékszünk, majdnem békemenet is szerveződött!) Putyin elnökben sokan szeretik felfedezni azt az erős politikust, aki végre rálép a „nemzetközi nagytőke” tyúkszemére, aki leszámol az oligarchákkal, aki Soros György cellájára legszívesebben maga fordítaná rá a kulcsot. Ezért cserébe hajlamosak nem észrevenni, hogy május 9-én nagy Vlagyimir a tervek szerint személyesen az elmebeteg Kim Dzsong Un észak-koreai diktátorral fog parolázni (a cikk megjelenése után bejelentették, Kim Dzsong Un mégsem utazik Moszkvába – a szerk.), hogy újságírók vérével írják a sajtószabadság helyzetéről szóló beszámolókat, s hogy Oroszországban alapvetően nem jó élni. Ez utóbbi nem csupán Putyin vagy a jelenlegi vezetés hibája, ezzel együtt tény, hogy az a társadalmi modell, amely Oroszországot jellemzi, nem tekinthető példaértékűnek. Szeretünk panaszkodni, de higgyük el: az orosz átlagember sokkal kiszolgáltatottabb nálunk, sokkal inkább ki van téve a hatóságok packázásának, sokkal rosszabbul él anyagilag, és sokkal több düh feszíti, látva a maffiózók gondtalan, léhűtő életét. (Meg persze olykor „ólommérgezés” okozta halálát.)

Nem véletlenül vetődtek fel bennem éppen most ezek a gondolatok. Ismét elkövettem ugyanis azt a hibát, hogy elmélyedtem különféle internetes fórumokon zajló vitákban, és belehallgattam rádiós betelefonálós műsorokba. Tudományos értekezés talán még nem készült külön a magát jobb- vagy baloldalhoz soroló közönség Oroszország iránti attitűdjeiről. Ám ezeket a diskurzusokat figyelve is könnyen lehet az az érzésünk, hogy bizony a kormányoldallal szimpatizáló „aktivisták” jelentős része inkább húz a moszkvai, mint a nyugati irány felé. Brüsszel és Washington a bürokráciájával, gyakran alaptalan politikai támadásaival, hibás gazdaságpolitikájával, utóbbi az értelmetlen háborúival valóban mindent megtett azért, hogy a világ ügyeire érzékeny emberek eltávolodjanak tőle. Ez a sok esetben (ha nem is mindig) jogosan kritikus szemlélet azonban nem szabad, hogy bárkit is a másik oldalra billentsen. Ahogy a történelemben soha, úgy most sem szabad feketén-fehéren látni a világot, jók és gonoszok harcaként leírni a diplomáciai és az olykor sajnos valóságos csatákat.

A magukat elkötelezett jobboldalinak valló betelefonálók és fórumozók komolyan el kellene hogy gondolkodjanak azon, vajon megalapozott értékítéleten nyugszik-e markáns oroszbarát állásfoglalásuk. Vajon átgondolták-e kellő alapossággal azon véleményüket, hogy a magyar államfőnek igenis részt kellene vennie a moszkvai parádén? A Nyugat és Kelet közötti választás sokkal több földrajzi kérdésnél. Ezzel együtt a döntés szerencsére nem kizárólagos: attól, hogy Magyarország nagyon helyesen egykor elköteleződött a nyugati világ felé, még megbecsülheti a keleti világ értékeit (akad belőlük bőven), üzletelhet is vele, sőt üzletelnie muszáj. De most meg kell várjuk, hogy a vörös zászlókat bevonják, és a parádézó harckocsik levonuljanak, utána szabad csak újra elmennünk Oroszországba.

Az írás eredetileg a Magyar Nemzet csütörtöki számában jelent meg.