Vörös posztó

Mi nem parádézhatunk Vlagyimir Putyinnal május 9-én Moszkvában.

Oroszországba el kell menni. Sokáig érleltem ezt a gondolatot, mígnem néhány évvel ezelőtt a terv valóra vált. És milyen jó, hogy valóra vált, még ha a kint tapasztaltak okoztak is némi csalódást. Moszkvát és Szentpétervárt nyugodtan feltehetnénk a világ legdrágább és legpökhendibb városai listájának élére, már ha létezne ilyen. Sehol máshol nem fordult elő, hogy egy átlagosan kinéző étteremben ne akarjanak kiszolgálni, vagy be se engedjenek oda, csak mert a többi vendégtől eltérően nem sportkocsival vagy luxusterepjáróval érkeztünk. Emlékszem, olvastam jó pár évvel ezelőtt egy hírt, ami körülbelül így szólt: „ismeretlenek rálőttek egy moszkvai szórakozóhelyen vacsorázókra. A vendégek viszonozták a tüzet.” Ennyire heves, vadkeleti momentumokkal nem találkoztunk, ám azt útitársaimmal megállapítottuk, hogy amit idehaza nem szeretünk (vendéglőkben, üzletekben az unott, sőt inkább undok hozzáállást, a vissza nem köszönést), azt ott kint hatványozottan megkaptuk.

De Oroszországba mégis el kell menni. Sehol máshol nem láttam még például olyat, hogy belvárosi közparkban medvebocsot cumisüvegből etetnek. Pétervárott, az Ermitázstól harminc méterre ennek is tanúi lehettünk, odabent, a falakon túl pedig még ennél is nagyobb csodáknak. De olyan elképesztő vendégszeretetben és kaviáros szendvicsben sem volt részünk máshol, mint az orosz vidéken, a hétköznapi orosz emberek között, távol az elszállt metropolisoktól. Oroszországba el kell menni, mert ott terem az üzlet, hiába a hosszú távon fenntarthatatlan embargó. Természetesen az energiát is el kell hozni Oroszországból, a lehető legjobb feltételekkel, különben ráfázunk. Bort most is el lehet adni, arra nem terjed ki a kölcsönös tiltás, meg más italokra sem; aligha véletlen, hogy legkevésbé a cseheket sújtja a ki- és beviteli tilalom. Ők vidáman ellátják sörrel a nagy medvét, s a politikai okokból kiszoruló nyugat-európai riválisoknak még csak azt se mondják, hogy bocs. Jó másfél éve összesodort az élet egy üzletemberrel – ennél persze bonyolultabb a történet, de ez most nem lényeges –, aki többek között épp magyar borokat adott el odakint, nagyban utazott. Ő mesélte, hogy az orosz piacra szánt nedűk címkéin nem szabad túlságosan cizellálni, mit is rejt a palack, melyik dűlőről szedte a szőlőt és milyen hordóban erjesztette termékét a borász. Odakint azt kell üzenni: ez egy jó magyar bor, ráadásul irtó drága, úgyhogy neked való, kedves pétervári és moszkvai cimborám. Minél drágábban adták, annál jobban vették: a pénz beszél, a kutya meg vonyít a szegény emberekkel együtt odakint a hidegben. A magyar úriember azóta börtönben ül, de ez nem kapcsolódik közvetlenül a történethez.

Szóval ott tartottunk, hogy Oroszországba el kell menni.

Ám közeleg egy nap, amikor Oroszországba nem szabad elmenni. Méghozzá május 9., az úgynevezett győzelem napja, amikor is katonai felvonulással, diktátorparádéval, „csinn-bumm cirkusszal” ünneplik a II. világháború végét. (Helyesen Csim-Bum, de ma már ez sem számít. Látja fentről, hová jutottunk, kedves Bilicsi bácsi?) Azt, hogy véget ért a világégés, persze lehet ünnepelni, csak hát sem a hely, sem az idő (sem a társaság) nem lesz megfelelő ahhoz, hogy a magyar államfő a Vörös téren töltse a szombat délelőttjét. A meghívást Putyin orosz elnök legutóbbi budapesti látogatásán személyesen tolmácsolta, feladva ezzel a leckét a magyar diplomáciának. Megkönnyebbülést jelenthetett a hazai döntéshozóknak, amikor kiderült, hogy az európai országok állam- és kormányfői sorra mondják le részvételüket, néhány kivétel akad csak, például a szlovák, a szerb vagy a ciprusi vezetés. De előbbieknél mégiscsak közrejátszik a pánszláv eszme, utóbbiaknál meg a rubel. Bármennyire is kellemetlen a helyzet, ismerve a történteket (és emlékezve a háborút követő évtizedekre) Áder János nem dönthetett másként, mint hogy itthon marad, s idehaza emlékezik az áldozatokra, köztük a Szovjetunió felfoghatatlan nagyságú, 23 milliós emberveszteségére. Saját értékítéletem alapján ez nem is lehet kérdés, s ezt az „ítéletet” nem írhatja felül sem üzlet, sem geopolitika.

Az a sajátos helyzet állt elő azonban, hogy erről a döntésről most mégis értekezni kell, s nem is elsősorban történelmi, mint inkább aktuálpolitikai dimenzióban. Elképzelni sem tudtam volna néhány éve, hogy épp a jobboldali tábornak, elsősorban nem is a politikusoknak, hanem a politikailag aktív civil közösség egy részének alakul ki ennyire ambivalens, ám összességében pozitív irányba billenő véleménye az orosz birodalomról. Mindarról, amit Moszkva jelent a nagyvilág számára. (Emlékszünk, majdnem békemenet is szerveződött!) Putyin elnökben sokan szeretik felfedezni azt az erős politikust, aki végre rálép a „nemzetközi nagytőke” tyúkszemére, aki leszámol az oligarchákkal, aki Soros György cellájára legszívesebben maga fordítaná rá a kulcsot. Ezért cserébe hajlamosak nem észrevenni, hogy május 9-én nagy Vlagyimir a tervek szerint személyesen az elmebeteg Kim Dzsong Un észak-koreai diktátorral fog parolázni (a cikk megjelenése után bejelentették, Kim Dzsong Un mégsem utazik Moszkvába – a szerk.), hogy újságírók vérével írják a sajtószabadság helyzetéről szóló beszámolókat, s hogy Oroszországban alapvetően nem jó élni. Ez utóbbi nem csupán Putyin vagy a jelenlegi vezetés hibája, ezzel együtt tény, hogy az a társadalmi modell, amely Oroszországot jellemzi, nem tekinthető példaértékűnek. Szeretünk panaszkodni, de higgyük el: az orosz átlagember sokkal kiszolgáltatottabb nálunk, sokkal inkább ki van téve a hatóságok packázásának, sokkal rosszabbul él anyagilag, és sokkal több düh feszíti, látva a maffiózók gondtalan, léhűtő életét. (Meg persze olykor „ólommérgezés” okozta halálát.)

Nem véletlenül vetődtek fel bennem éppen most ezek a gondolatok. Ismét elkövettem ugyanis azt a hibát, hogy elmélyedtem különféle internetes fórumokon zajló vitákban, és belehallgattam rádiós betelefonálós műsorokba. Tudományos értekezés talán még nem készült külön a magát jobb- vagy baloldalhoz soroló közönség Oroszország iránti attitűdjeiről. Ám ezeket a diskurzusokat figyelve is könnyen lehet az az érzésünk, hogy bizony a kormányoldallal szimpatizáló „aktivisták” jelentős része inkább húz a moszkvai, mint a nyugati irány felé. Brüsszel és Washington a bürokráciájával, gyakran alaptalan politikai támadásaival, hibás gazdaságpolitikájával, utóbbi az értelmetlen háborúival valóban mindent megtett azért, hogy a világ ügyeire érzékeny emberek eltávolodjanak tőle. Ez a sok esetben (ha nem is mindig) jogosan kritikus szemlélet azonban nem szabad, hogy bárkit is a másik oldalra billentsen. Ahogy a történelemben soha, úgy most sem szabad feketén-fehéren látni a világot, jók és gonoszok harcaként leírni a diplomáciai és az olykor sajnos valóságos csatákat.

A magukat elkötelezett jobboldalinak valló betelefonálók és fórumozók komolyan el kellene hogy gondolkodjanak azon, vajon megalapozott értékítéleten nyugszik-e markáns oroszbarát állásfoglalásuk. Vajon átgondolták-e kellő alapossággal azon véleményüket, hogy a magyar államfőnek igenis részt kellene vennie a moszkvai parádén? A Nyugat és Kelet közötti választás sokkal több földrajzi kérdésnél. Ezzel együtt a döntés szerencsére nem kizárólagos: attól, hogy Magyarország nagyon helyesen egykor elköteleződött a nyugati világ felé, még megbecsülheti a keleti világ értékeit (akad belőlük bőven), üzletelhet is vele, sőt üzletelnie muszáj. De most meg kell várjuk, hogy a vörös zászlókat bevonják, és a parádézó harckocsik levonuljanak, utána szabad csak újra elmennünk Oroszországba.

Az írás eredetileg a Magyar Nemzet csütörtöki számában jelent meg.