A félelem szaga

Az erő oldalán állók mindig addig mennek el, ameddig hagyjuk nekik.

Nem csak a kutyák érzik meg azt, ha valaki retteg – az Utrechti Egyetem kutatásai szerint az állatokhoz hasonlóan, szagok alapján, az emberek is megérezhetnek bizonyos érzelmeket, ráadásul ezek ragályosak is lehetnek. A kutatásban a tudósok tíz férfinak mutattak ijesztő részeket egy horrorfilmből, és utána mintát vettek a hónaljuknál keletkező izzadságból. A mintákat nőkkel szagoltatták meg – azért velük, mert korábbi kutatások szerint a gyengébbik nem képviselői sokkal érzékenyebbek a férfiak illatára, mint fordítva. Amikor a nők a félő emberek verejtékét megérezték, tágra nyíltak a pupilláik, és arcukon ijedt kifejezés látszott. Hasonló eredményre jutottak német kutatók is: szerintük a félelmet megélő ember bőre olyan anyagokat bocsát ki, amelyeket más emberek – akár öntudatlanul is – megéreznek. Az eredményt MRI-vizsgálatokkal igazolták: amikor a kísérleti alanyokkal vizsgadrukkban lévő diákok verejtékét szagoltatták, az agyukban zajló folyamatok a félelemhez hasonló jelenségeket mutattak, miközben szóban nem tudták elmondani, hogy miféle illatot éreztek.

Mindezeket azért írom le, mert mostanában egyre többször érzem magam is az országban a félelem szagát. Az elmúlt napokban sokféle emberrel találkoztam: kormánypárti politikusokkal, felelős beosztásban lévő hivatalnokokkal, de háttéremberekkel, szakértőkkel és tanácsadókkal is. A belőlük korábban sugárzó önbizalom és tettrekészség már a múlté: elbizonytalanodtak, és immár nincsenek ellenérveik akkor, amikor arról kezdek el beszélgetni velük, hogy sürgős és radikális változtatásokra volna szükség, mert nem ez volt az eredeti irány. Az viszont közös mindannyiukban: félnek erről beszélni, sőt kínosan érzik magukat akkor is, amikor hallgatniuk kell mások érveit.

Valami nagyon elromlott abban az érték- és érzelmi közösségben, amely kétszer is kétharmados győzelmet hozott a polgári oldalnak. Korábban nem volt jellemző a lapítás és a sunyiság, az emberek bátran kiálltak az általuk vallott értékek mellett akkor is, amikor ez egyáltalán nem volt kifizetődő – gondoljunk csak a 2002-es választás utáni időszakra. Most tele vagyunk szorongó, tépelődő emberekkel, akik a mundér becsületének hamis illúziójába kapaszkodva teszik egyre kevesebb meggyőződéssel a dolgukat, miközben egyre foltosabb lesz az a bizonyos mundér. A hatalom megváltoztat, mondják sokan, de ez nem mentség: a kormánypártok szűk elitjén túlmutató világban azért illene józannak maradni. Értem én, hogy aki hatalomra kerül, hamar hajlamossá válik arra, hogy ezt az állapotot örökkévalóságnak gondolja, és elszakad a hétköznapoktól, de a polgári-konzervatív oldal elég nagy ahhoz, és eléggé értelmes emberek alkotják, hogy szólni tudjanak: ideje visszaereszkedni a földre. Egyszerűen elfelejtettük használni a józan eszünket akkor, ha valamilyen nyilvánvalóan működésképtelen vagy kontraproduktív dolgot kérnek felülről – inkább összeszorított szájjal teljesítjük az utasítást, a „csak parancsra cselekedtem” felmentésében reménykedve. Engedünk a buta agresszivitásnak, a mindenen átgázolás logikájának, miközben lemondtunk a gondolkodás és mérlegelés luxusáról csak azért, mert féltjük az állásunkat, a státusunkat vagy a jelenünket. Azzal nem számolunk, hogy közben halkan lemondunk a jövőről.

Néhány hete Bukarestben jártam, ahol a korrupcióellenes ügyészség (DNA) működése kapcsán találkoztam jó pár emberrel. Köztük egy neves román filmrendezővel, Tudor Giurgiuval, aki De ce eu? (Miért pont én?) címmel készített egy megrázó alkotást a hatalmi korrupció természetrajzáról. (A filmet hamarosan bemutatják Magyarországon is.) A valós történeten alapuló cselekmény egyszerű: a 2000-es évek legelején egy vidéki ügyész rájön, hogy az egyre nagyobb méreteket öltő határ menti üzemanyag-csempészés állami segédlettel történik, mert ebből finanszírozzák a kormánypárt kampányát. Jelentést ír erről, mire Bukarestből fiatal ügyészt küldenek rá meghatározott feladattal, vagyis azzal, hogy hallgattassa el kellemetlenkedő kollégáját. Az ifjú titán rájön, hogy az idős ügyésznek van igaza, és miközben fiatal, ambiciózus szakemberként meg akar felelni felettesei elvárásainak, szembekerül saját erkölcsi normáival. A patthelyzetben végül az öngyilkosságot választja. A film rendezője azt mondja: az idősebb nézők egy része azzal a tanulsággal áll fel a vetítés után, hogy nincs remény, a becsületes emberek menthetetlenül a rendszer áldozatai lesznek. A fiatalok pedig azzal, hogy erőt kapnak a saját döntéseikhez, és ahhoz, hogy hűnek kell maradni szilárd értékeikhez és elveikhez. Tudor Giurgiu azt vallja, a filmje azért is fontos, mert megtanítja a nézőket arra, hogy mikor és hogyan mondjanak nemet.

Úgy látom, ez a tudás hiányzik itthon is: a nemet mondás művészete. Tudni kell megtagadni – vagy ha az nem megy, akkor bojkottálni – a végrehajtást akkor, ha biztosak vagyunk magunkban és értékeinkben, és tudjuk: szakmailag indokolatlan, esetleg etikátlan, ne adj’ isten, törvénytelen, amit kérnek a hatalomtól elvakult felettesek. Ha ezt a tudást alkalmaznánk több területen, így például a kormányhivatalok mellett egyes minisztériumokban, állami intézményekben vagy önkormányzatokban (de sorolhatnánk a közmédiától elkezdve számtalan más területet is), sokkal jobb lenne a világ. Az erő oldalán állók mindig addig mennek el, ameddig hagyjuk nekik – ha félelemből visszavonulunk, a gátlástalan emberek azonnal benyomulnak a szabadon hagyott résbe, és utána nagyon nehéz lesz ezt újra visszafoglalni. A meghunyászkodás soha nem vezetett jóra. Némi időt nyerhetünk ugyan magunknak, de hosszú távon mindannyian rosszabbul járunk, egész pontosan fogalmazva közel mindannyian. Előfordulhat ugyanis, hogy egyes hatalomközeli emberek a rendszer összeomlása előtt időben kapcsolnak, és távoli országokba lelépve élvezik offshorba mentett vagyonukat, de őket hagyjuk – azoknak, akik Magyarországon képzelik el az életüket, egyszerűen nincs más választásuk, mint becsületesnek maradni.

Nagyon úgy tűnik, értékelvű közösségünket túszul ejtette egy erkölcsre és etikára túl sok figyelmet nem fordító, kizárólag a hatalomra koncentráló, arccal a pénztár felé forduló szűk csoport. Olyan ez, mint amikor egy egészséges szervezetet megtámad a rák: hosszú ideig látszólag nem történik semmi, de amikor kiderül a baj, sokszor már nem lehet segíteni, menthetetlenül bekövetkezik az összeomlás. Én is tudnék, és valószínűleg olvasóink közül is sokan tudnának most neveket mondani gyanúsan hamar meggazdagodott politikusokról, bicskanyitogatóan lemutyizott közbeszerzésekről, vagy látszólag semmit sem csináló, ám valami ismeretlen okból mérhetetlenül nagy befolyással bíró emberekről, de talán nem a nevesítés a lényeg: nemcsak a hatalom csúcsán vagy annak közelében, hanem a közigazgatás alacsonyabb szintjein is riasztóan hasonló folyamatok zajlanak És valamitől ez a polgári értékeket nyomokban sem tartalmazó rendszer mégis működik: szervilis emberekkel végeztetik el az egyre inkább vállalhatatlan munkát, olyanokkal, akik nem tudják: csak addig van rájuk szükség, amíg befejezik a feladatot, utána ők is lapátra kerülnek.

Pár napja beszélgettem egy befolyásos emberrel, aki megkérdezte, én miért nem félek. Nem gondolom hősnek magam, de tudom, hogy ha a jóisten is éltet, nagy valószínűséggel akkor is újságíró leszek, amikor a most nagy hatalmúnak tűnő emberek immár ellenzékbe szorulva fognak újra kuncsorogni a nyilvánosságért. Mi csak a dolgunkat tesszük, nem változunk.