A „paktum” belülről

Az 1990-ben megkötött kompromisszum a rendszerváltoztatás fontos állomása.

De az alkotmánybírósági döntés után hogyan tudod megoldani a kétharmados problémát? – teszem fel a kérdést. Éppen erről szól a megállapodás, válaszolja, s elégedetten néz rám. Feladnák a kétharmados pozícióikat? – kérdezem csodálkozva. Ha nem is teljesen, de olyan mértékben igen, hogy lehessen kormányozni, feleli. S mit kapnak cserébe? – faggatom tovább. Azt, hogy Göncz Árpád lesz a köztársasági elnök. Göncz Árpád?! – kérdezek vissza. Ellenzéki lesz a legfőbb közjogi méltóság? Antall kifejti, hogy Göncz jelenleg ugyan az SZDSZ Országos Tanácsának a tagja, de a kisgazdákhoz is volt köze: Kovács Béla titkára volt, ’56-ban pedig lecsukták, ráadásul neki régi jó embere.

A kisgazdák nem igazán érdekelnek, de az ’56-os múlt fontos szempont. Walesa csak házi őrizetben volt, Havel néhány hónapot töltött börtönben, de Göncz Árpád éveket Antall közben elmondja, hogy eredetileg az SZDSZ-nek nem is tetszett az ötlet, de ő világossá tette, hogy az ajánlat Göncz személyére vonatkozik, és nem a pozíció átadásáról szól. Tölgyessy először azt mondta, hogy ez nem is igazi ajánlat, mert Göncz Árpád sokkal inkább hozzánk tartozik, mint hozzájuk. Aztán jobb híján mégis elfogadták.

Amikor Rózsa Mariann jelenti, hogy Tölgyessy megérkezett, Antall éppen valami anekdotát mesél a régi kisgazdákról. „Majd folytatom” – ígéri, és a vendége elé siet. Rég nem láttalak, mondom Tölgyessynek, miközben kezet fogunk. Valóban, válaszolja kimérten, aztán mintha ott sem lennék, Antallhoz fordul. Átnyújt neki egy gépelt anyagot, mondván: „ez lenne az, amit megbeszéltünk”. Rendben, válaszolja Antall, s leteszi az asztalra. Elolvasom a címét: Feljegyzés Antall Józsefnek, néhány fontos közjogi kérdés lehetséges megoldásáról

Este amikor hazamegyek az ügyvédi irodából, a konyhaasztalunk tele könyvekkel, jegyzetekkel, papírlapokkal. Kati napközben elejétől a végéig elolvasta a német, az olasz, a spanyol, a görög, az osztrák, a svájci és a dán, vagyis az összes fellelhető alkotmány szövegét. A német és a spanyol alkotmányban rátalált a konstruktív bizalmatlansági indítványra. Ezt a kormányfő ellen akkor lehet előterjeszteni, ha az előterjesztők az indítványban megnevezik az általuk jelölt új miniszterelnököt is. A parlament mindkettőről egy szavazással dönt. Magyarán: csak akkor lehet leváltani a kormányfőt, ha a többség meg tud állapodni az új miniszterelnök személyében, nincs exlex állapot. Diktatúra utáni új demokráciákban különösen fontos a stabilitás. Nem véletlen, hogy a németeknél és a spanyoloknál bevált ez a rendszer. Nálunk is jó lenne biztosítékként a löttyös indulatokkal szemben, amelyek az első csalódások után a kormányzó pártok háza táján is elhatalmasodhatnak.

Pénteken délután az MDF Bem téri székházában randevúzunk Balsaival és Salamonnal, cirka fél órával a Tölgyessyvel megbeszélt találkozó előtt. Ők is, mi is készítettünk egy ellenjavaslatot válaszként Tölgyessy anyagára, ezekről egyeztetünk. Közben Csurka jön be a szobába. Mi újság, mik az elképzelések? – kérdezi. Kati elmagyarázza neki a konstruktív bizalmatlanság előnyeit. Ezt szeretnénk lenyomni Tölgyessy torkán, szólok bele én is. Csurka egyetértően bólogat. Amikor elmegy, valami olyasmit mond, hogy úgy látja, jó kezekben van a dolog

Tölgyessy néhány perccel Csurka távozása után érkezett. Nem mondta, de valószínűleg összefutott vele a folyosón. Ezt csak azok kedvéért emelem ki, akik váltig állítják, hogy az általuk paktumnak nevezett megállapodást Antall az MDF vezetőinek tudta nélkül készítette elő és írta alá. Hogy világos legyen: a tárgyalások nem egy paksi csőszkunyhóban, hanem az MDF Bem téri székházában folytak, ahová Tölgyessy nem álruhában, hanem kicsit kinyúlt, barna szvetterében érkezett.

A megállapodást megelőző vasárnapi tárgyaláson az SZDSZ részéről már Kis János pártelnök és Pető Iván is jelen van. A sajtótörvényt és a médiaügyek alapkérdéseit a szabad demokraták nem hajlandók kiengedni a kétharmados körből. De abba belemennek, hogy a médiaelnököket ne a parlament válassza kétharmaddal, hanem a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevezze ki. Ugyanúgy, mint a minisztereket. Gondolom, Tölgyessy előzetesen tájékoztatta a társait, hogy Antall itt semmiképpen sem fog belemenni a kétharmadba. Amikor egy-egy kérdésben körbemegyünk és nyilatkozunk, Kati is, én is általában annyit mondunk: Péter, konstruktív bizalmatlansági indítvány Késő este van, amikor Kis János végre rábólint: oké, legyen konstruktív bizalmatlansági indítvány.

A megállapodás aláírása külön történet. Körbemegy a papír, ott van mindannyiunk neve. Balsai mellettem ül, sápadtan odasúgja: „Figyelj, ezt ne írjuk alá!” Mondja is, hogy szerinte elég, ha a két pártelnök írja alá a megállapodást, de Antallnak más a véleménye. A mellékletek is körbejárnak. Balsai tesz még egy halvány kísérletet, hogy legalább azokat ne Aztán Antallra néz, s megadja magát.

Balsaival ellentétben nekem nincsenek rossz érzéseim. Persze én is tudom, hogy az MDF-ben vannak, akik zsigerből elutasítanak minden megállapodást, ha a szabad demokratákról van szó. Még azt is, amelynek egyetlen alternatívája az SZDSZ-szel közös kormányzás, a nagykoalíció. De a rendszerváltoztatást már régóta úgy fogom fel, mint politikai megállapodások egymáshoz kapcsolódó sorát, amely fontos előzmények után, tulajdonképpen az Ellenzéki Kerekasztal létrehozásával indult. Ez a mai valószínűleg az utolsó a sorban

Bár ebbe csak véletlenül csöppentem bele, örülök, hogy ennek is részese lehettem.

Ezek a politikai megállapodások ugyanis az ország érdekében álló hatalmas változásokhoz vezettek: egypártrendszer helyett többpárti demokrácia, önkényuralom helyett jogállam, felülről irányított gazdaság helyett magántulajdonon alapuló piacgazdaság. Ha létezik békés, erőszakmentes forradalom, akkor mindazt, ami Magyarországon 1989 tavaszától kezdve bő egy esztendő alatt lezajlott, a változások mértéke alapján méltán nevezhetjük forradalomnak: megállapodásos forradalomnak.

Az 1988 és 1990 közötti időszakban a politikai osztály – alapvetően új szereplőkkel – kiválóan vizsgázott felelősségtudatból, kompromisszumkészségből és mértéktartásból. Antall József esetében azonban ez a politikai magatartás nem az aktuális helyzetből következett, hanem egész személyiségéből fakadt. Ezért ő akkor is hű maradt ezekhez az eszményekhez, amikor a szabad választások után mások minderről megfeledkeztek. Tölgyessy Péter találó megfogalmazása szerint Antall „belülről vezérelt ember volt a kívülről vezérelt emberek korában”. Amikor politikai megállapodást kötött az állampárttal és a szabad demokratákkal, egyáltalán nem volt megalkuvó. Ellenkezőleg: a rendelkezésre álló lehetőségek közül mindkét esetben azt választotta, amely az adott helyzetben a lehető legkövetkezetesebb változásokat segítette elő.

A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások eredményeképpen aláírt megállapodás tette lehetővé, hogy Magyarországon szabad választások legyenek. A tárgyalásokon az MDF – mint az Ellenzéki Kerekasztal meghatározó szereplője – az állampárt ellenfeleként vett részt. Ennek alternatívája az állampárt reformszárnyával való összefogás lett volna. Antall színre lépése előtt az MDF vezetőinek többsége az utóbbi alternatívát támogatta, amely a szabad választások után egy – nyilván megújult, nemzeti-reformer – MSZ(M)P-vel való közös kormányzáshoz vezetett volna. A kerekasztal-tárgyalások eredményeképpen megszületett megállapodás alapján lebonyolított szabad választásokon viszont ellenzéki győzelem született. Ez pedig nagyobb esélyt kínált a rendszerváltoztatás következetes végrehajtására, mint egy MDF–MSZ(M)P-koalíció.

Megjegyzem, hogy az az SZDSZ, amely megalkuvással, sőt árulással vádolta Antall Józsefet, amiért aláírta az MSZMP-vel megkötött – nem mellesleg általuk meg nem vétózott – megállapodást, 1994-ben koalícióra lépett az állampárt utódpártjával, amely koalíciót az MDF az 1989-es kerekasztal-tárgyalásokkal és az ott kidolgozott megállapodás aláírásával kerülte el. Ugyanúgy, ahogy az SZDSZ-szel közös kormányzást az 1990. április 29-én megkötött egyszeri megállapodással.

Azok, akik az SZDSZ-szel szembeni ellenszenvük miatt eleve bírálták a szabad demokratákkal kötött megállapodást, illetve azok, akik – a radikálisan kommunistaellenes SZDSZ pálfordulását tapasztalva, vagy Göncz Árpád alkotmányellenes, pártos, hatáskörét (alkotmánybírósági döntésekkel szembeszegülve is) túllépő tevékenységét látva – utóbb jutottak arra a következtetésre, hogy helytelen volt megállapodást kötni az SZDSZ-szel, éppen azt nem veszik figyelembe, hogy a „paktum” alternatívája az SZDSZ-szel közös kormányzás, a nagykoalíció lett volna. Ez pedig lényegesen nagyobb befolyást engedett volna a szabad demokratáknak, mint amilyet az egyszeri megállapodással az SZDSZ magának biztosítani tudott. A megállapodást bírálók közül egyébként még nem találkoztam olyannal, aki akár utólag is megnevezett volna egy, a szabad demokraták köreihez tartozó személyt, aki a nemzet egységét megjelenítő, pártok felett álló köztársasági elnöki tisztség betöltésére Göncznél alkalmasabb lett volna, bár nincs kizárva, hogy akadt volna ilyen. De hogy ’56-os múltja, kisgazda gyökerei és a kormányfőhöz fűződő kapcsolata alapján Göncz látszott erre a legalkalmasabbnak, az utólag sem vitatható.

Antall József tehát az ellenzék informális vezéreként a hajdani állampárttal, majd potenciális kormányfőként a legnagyobb ellenzéki párttal azért kötött politikai megállapodást, hogy elkerülje velük a koalíciót, ugyanis a következetes rendszerváltozás és az ország hosszú távú érdekei szempontjából így látta hasznosnak. A békés rendszerváltoztatás – nevezzük akár megállapodásos forradalomnak – persze nélkülözi azokat a radikális megoldásokat, amelyek egy „igazi” forradalom természetes velejárói. Ám egy véres forradalom radikalizmusát számon kérni a megegyezéssel változtatókon vagy naivitás, vagy tudatos demagógia. Amikor Antall József azt mondta: „Tetszettek volna csinálni forradalmat!”, a jóhiszeműeket akarta figyelmeztetni naivitásukra és a demagóg politikusok rosszhiszeműségére. Mert természetesen tudta, hogy forradalmat nem lehet „csinálni”. Az vagy kitör, ha ennek megvannak a feltételei, vagy nem, ha nincsenek. 1989-ben pedig Magyarországon minden volt, csak nem forradalmi helyzet.

A szerző ügyvéd, politikus