Maga a szervezet patinásnak mondható, hiszen több mint hetven éve, 1941-ben alapította az akkori amerikai elnök felesége, Eleanor Roosevelt és Wendell Lewis Willkie, egy hol demokrata, hol republikánus amerikai politikus. Az intézmény központja Washingtonban van, de legalább egy tucat országban, köztük Ukrajnában, Szerbiában és Magyarországon is léteznek helyi kirendeltségei.
A szervezet azt állítja magáról, hogy ellenzi a diktatúrákat, és támogatja a demokrácia, a vallások és a szabad piac híveit. E támogatásról Ron Paul, az amerikai kongresszus egyik erősen konzervatív képviselője még 2004-ben a következőképpen nyilatkozott: „Az Egyesült Államok kormánya a USAID-en keresztül dollármilliókat adományozott a Lengyelország–Amerika–Ukrajna együttműködési kezdeményezésnek, melyet az amerikai központú Freedom House irányít. Ez önmagában is elég rossz, és beavatkozást jelent egy szuverén ország belügyeibe. De ami a helyzetet még rosszabbá teszi, az az, hogy a támogatott szervezetek legtöbbje nyíltan Viktor Juscsenko elnökjelöltet támogatja.” Lehet, hogy a számokat illetően kissé tévedett, hiszen Victoria Nuland, a jelenlegi amerikai külügyminiszter-helyettes az említettnél három nagyságrenddel nagyobb, ötmilliárd dolláros támogatásról beszélt. Egyébként Ron Paul az amerikai politikusok azon ritka fajtájához tartozik, akik ellenzik a külföldi beavatkozásokat, így például 2002-ben az iraki háború ellen szavazott. Noam Chomsky ismert amerikai nyelvész és publicista szerint a Freedom House erősen kritizálja azokat az országokat, amelyek az Egyesült Államok érdekei ellen lépnek fel, és elfogult azokkal szemben, amelyek támogatják azokat.
Mindezt azért bocsátottuk előre, hogy a Freedom House nemrég napvilágot látott, a sajtó szabadságát értékelő jelentése (Freedom of the Press 2015) ne okozzon meglepetést a kiadvány esetleges olvasói számára. A közel kétszáz országra kiterjedő értékelésből ugyanis valóban az látszik, hogy az Amerika-barát országokban a sajtó szabad, míg az Amerikával valamilyen konfliktusban lévő országok esetében nem beszélhetünk sajtószabadságról, vagy ezek legjobb esetben is a „részben szabad” kategóriába esnek. Így a sajtó a legszabadabb a NATO-tagállamokban (kivétel: Albánia, Bulgária, Görögország, Horvátország, Magyarország, Románia, ahol csak részben szabad, és Törökország, ahol nem szabad). Latin-Amerikában a baráti diktatúrákban (például Jamaica, Grenada, Uruguay, Dominika) szabad a sajtó, a kevésbé baráti országok (például Mexikó, Ecuador, Honduras, de különösen Venezuela és Kuba) viszont a „nem szabad” kategóriákba esnek. Ázsiában szabad a sajtó Japánban, Ausztráliában vagy Új-Zélandon, míg a legrosszabb a helyzet Kínában, Laoszban és Észak-Koreában. Persze ez alól a hüvelykujjszabály alól vannak kivételek, így a közel-keleti és közép-ázsiai mozlim országok (például Szaúd-Arábia) Amerika-barátságuktól függetlenül általában a „nem szabad” kategóriába tartoznak. Oroszországban a sajtó természetesen nem szabad, míg Ukrajnában részben szabad. A balti államokban (ahol jelentős számú orosz kisebbség él) az orosz adásokat vagy betiltják, vagy büntetik a „történelmileg hamis információ” terjesztéséért, ennek ellenére – a Freedom House értékelése szerint – a sajtó szabad.
A sajtó szabadságát az egy főre eső GDP-vel összehasonlítva általános szabályként fogalmazható meg, hogy ahol az nem éri el az Egyesült Államok szintjének 40 százalékát, ott nem szabad a sajtó, ahol viszont meghaladja, ott kevés kivételtől eltekintve szabad. Mindebből következik, hogy egy ország akkor éri el leggyorsabban a sajtószabadságot, ha Amerika-barát lesz, de emellett az sem árt, ha valahogy meggazdagodik. Érdekes kérdés, hogy milyen eredményeket hozna, ha egy pekingi székhelyű nonprofit és természetesen pártfüggetlen szervezet végezne hasonló értékeléseket, mint a Freedom House.
