Vlagyimir Putyin „győzelmi parádéján\" asszisztálni pedig egyenesen bűn, hiszen a hidegháborút idéző aktuális retorika szerint a Vörös téren vonuló katonák és tankok a Krím elcsatolásában megjelenő, újraéledő orosz birodalmi gondolkodást jelképezik. Washington legelkötelezettebb szövetségesei már magát a díszszemlét is a nyugati civilizációra leselkedő veszélyként érzékelik, és lassan maguk is elhiszik, hogy a téren végigvonuló harckocsik innen egyenesen a frontra mennek, mint 1941-ben. Csak most nem Hitler hódító csapatai, hanem Európa ellen.
Másrészt, visszagondolva a Szovjetunió népeinek a náci Németország felett aratott győzelemben játszott elvitathatatlan szerepére, az áldozatvállalás gigantikus méreteire, a több mint huszonötmillió halottra, kínos megtagadni a közös emlékezést, amelyre tavaly nyáron Normandiában még képesek voltak az egykori szövetségesek. Annak ellenére, hogy már túl voltunk a Krímen, és Kelet-Ukrajnában is egymásnak feszültek oroszok és ukránok. A maláj gép lelövése után azonban elszabadultak az indulatok. Az ukrán válság geopolitikai vihara által felkorbácsolt hisztérikus hangulatban ma már szó sincs arról, mi is történt hetven évvel ezelőtt, meg hogy mit is jelent az orosz embereknek a nagy honvédő háború és a győzelem napja.
Május 9-e az oroszok szemében a legnagyobb ünnep. Elválaszthatatlan a náci rezsim felett aratott győzelemtől, ám annál több, a nemzeti öntudat, a büszkeség megalapozója, egyben szimbóluma, s nem mellesleg tudatosan erősíti vele az identitását maga a rendszer. Nem véletlenül, hiszen május 9-e nemcsak a náci Németország, hanem valahol a Nyugat feletti győzelem is. A Szovjetunió ugyanis hetven éve megtette azt, amire a nyugati országok képtelenek voltak.
Természetesen ebben a diadalban ott van a britek hősiessége, az amerikai partraszállás, a németekkel szembeni civil ellenállás, a kulcsszerepet azonban – figyelmeztetett minap a Financial Times is – a szovjet csapatok játszották. Ez a momentum már csak azért is fontos, mert az orosz társadalmi tudatban máig morálisan megalapozza, hogy Európa megmentőjeként Moszkva beleszóljon a világ ügyeinek intézésébe. Így május 9-e az orosz nemzeti önmeghatározás sarokköve, az orosz nagyság szimbóluma. A mostani kerek évforduló pedig a Szovjetunió felbomlása óta soha nem látott módon kovácsolja egységbe az országot, formálja a nemzeti identitást.
Mindezt azért érdemes tisztázni, mert enélkül nehezen érthető, hogy az oroszok nagy többségének számára a távolmaradás nem a rendszer büntetését, hanem a nemzet megsértését jelenti. Méghozzá szándékos és durva megsértését. Amely már csak azért sem érthető, mert a toleranciájára oly büszke nyugati országok sora az Egyesült Államoktól Franciaországig meglehetősen nagy megértéssel viszonyul a saját államiságát, öntudatát erősítő, külsőségeiben egyébként sokszor hasonlóan militáns és patrióta évfordulós ünnepségeihez. De ne legyünk naivak, a bojkott kiötlői nagyon is jól látják, hogy lépésük általában véve sérti az oroszok nemzeti és történelmi érzékenységét. Az aktuál-, pontosabban geopolitikai érdekek azonban ezúttal felülírják az erkölcsi megfontolásokat. Voltak hát, akik nem sokáig gondolkoztak, s kijelölve az irányt minden szövetséges számára, már az év elején megmondták, hogy nem mennek el Moszkvába. Ott akartak ugyanis ütni Putyinon, ahol a legjobban fáj. Tudatosan ignorálják a nemzeti identitás alapját jelentő ünnepet, járulékos kárként elkönyvelve a történelmi érzéketlenséget, az áldozatok emlékének megsértését.
Ehhez asszisztál – feltehetően a történet e részébe talán bele sem gondolva – az európai politikusok többsége. Figyelemre méltó ezért, hogy az utóbbi időben Moszkvával meglehetősen határozott Angela Merkel érzi a helyzet visszásságát, és a díszszemlétől külön, de fejet hajt Moszkvában az áldozatok emléke előtt. Az állítólag a német külpolitikai vonalvezetés mögé felzárkózott magyar diplomácia közben valahol ismét eltévedt.
A kancellária útmutatása alapján a Bem rakparton ugyanis most éppen a tűzoltással, a végletesen megromlott amerikai kapcsolatok javításával vannak elfoglalva, így Áder János itthon marad. Pedig nem kellett volna más, csupán egy a német kancelláréhoz hasonló apró gesztus ahhoz, hogy ne ordítson a következetlenség, a megbízhatatlanság. Ezért aztán dicséretes, hogy a magyar diplomácia az utolsó pillanatban ugyan, de korrigált, s némi bizonytalankodás után – igazodva az európai országok józanabb csoportjához – más uniós tagállamok példáját követve nem nagykövetével, hanem külügyminiszteri szinten képviselteti magát az ünnepségsorozaton. Kis jóindulattal már-már azt mondhatnánk, világos üzenet, amely mindenki értésére adja, hogy Magyarország a saját érdekeit követi, s az oly sokat hangoztatott, ideológiáktól mentesített külpolitizálás jegyében május 9-ét, a felszabadulást nem mossa össze az utána következő évtizedekkel, a megszállással, s nemcsak elvárja a bocsánatkérést, de időnként képes is arra, ha már anno egészen a Donig sikerült eljutnunk.
A történelmet már csak azért is ki kellene szabadítani az aktuálpolitika béklyójából, mert a Nyugat és Oroszország közötti jelenlegi szembenállás egyre ijesztőbben torzítja nemcsak a jelent, de a múltat is. A második világháború példájánál maradva, a kútmérgezést az ukrán kormányfő, Arszenyij Jacenyuk kezdte, aki a német ARD csatornának mindenkit megdöbbenve arról beszélt, hogy a Szovjetunió behatolt Ukrajnába és Németországba. Ezt követően az orosz elnököt nem hívták meg az auschwitzi megemlékezésre, majd az udvariatlanságot tetézve a civilben egyébként történész lengyel külügyminiszter azt találta mondani, hogy a tábort „igazából az első ukrán front és az ukránok szabadították fel\".
A probléma Grzegorz Schetyna megállapításával csupán az, hogy az első ukrán frontot azért nevezték ukránnak, mivel az szabadította fel a náci megszállás alól Ukrajnát, s a Vörös Hadsereg természetesen többnemzetiségű volt. A Moszkvától való elhatárolódás hevében Kijevben később már a Szovjetuniót tették felelőssé a második világháború kirobbanásáért. E vihart kavaró mondatok persze nagyon is beleillenek az aktuálpolitika által alakított képbe, amelynek a célja Oroszország démonizálása. Ennek része a múlt átértelmezése, meghamisítása is, ám ez a meglehetősen alternatív történelemszemlélet oda vezet, hogy egy friss felmérés alapján a németek, britek és franciák mindössze 13 százaléka gondolja úgy, hogy a Vörös Hadsereg játszotta a legnagyobb szerepet Hitler térdre kényszerítésében. Ezzel szemben 43 százalék véli úgy, hogy a náci Németország legyőzésében az oroszlánrészt az Egyesült Államok vállalta.
Az már biztos, hogy a szemben álló felek így vagy úgy, de alapvetően saját erejük demonstrálására használják ma az ünnepet, ismét elszalasztva egy kiváló lehetőséget a párbeszédre. A Nyugat Moszkva militarizmusát olvassa ki a Vörös téri parádéból, míg a bojkott ismételten megerősíti az oroszokat abban, hogy Washington és szövetségesei számára mindig idegenek maradnak. A távolmaradás így aligha ér célt, hiszen csak fokozza az ellenérzéseket. Kár érte!
