Az aktuálpolitika béklyójában

Oroszország démonizálásának része a múlt tudatos átértelmezése, meghamisítása.

Mindezt azért érdemes tisztázni, mert enélkül nehezen érthető, hogy az oroszok nagy többségének számára a távolmaradás nem a rendszer büntetését, hanem a nemzet megsértését jelenti. Méghozzá szándékos és durva megsértését. Amely már csak azért sem érthető, mert a toleranciájára oly büszke nyugati országok sora az Egyesült Államoktól Franciaországig meglehetősen nagy megértéssel viszonyul a saját államiságát, öntudatát erősítő, külsőségeiben egyébként sokszor hasonlóan militáns és patrióta évfordulós ünnepségeihez. De ne legyünk naivak, a bojkott kiötlői nagyon is jól látják, hogy lépésük általában véve sérti az oroszok nemzeti és történelmi érzékenységét. Az aktuál-, pontosabban geopolitikai érdekek azonban ezúttal felülírják az erkölcsi megfontolásokat. Voltak hát, akik nem sokáig gondolkoztak, s kijelölve az irányt minden szövetséges számára, már az év elején megmondták, hogy nem mennek el Moszkvába. Ott akartak ugyanis ütni Putyinon, ahol a legjobban fáj. Tudatosan ignorálják a nemzeti identitás alapját jelentő ünnepet, járulékos kárként elkönyvelve a történelmi érzéketlenséget, az áldozatok emlékének megsértését.

Ehhez asszisztál – feltehetően a történet e részébe talán bele sem gondolva – az európai politikusok többsége. Figyelemre méltó ezért, hogy az utóbbi időben Moszkvával meglehetősen határozott Angela Merkel érzi a helyzet visszásságát, és a díszszemlétől külön, de fejet hajt Moszkvában az áldozatok emléke előtt. Az állítólag a német külpolitikai vonalvezetés mögé felzárkózott magyar diplomácia közben valahol ismét eltévedt.

A kancellária útmutatása alapján a Bem rakparton ugyanis most éppen a tűzoltással, a végletesen megromlott amerikai kapcsolatok javításával vannak elfoglalva, így Áder János itthon marad. Pedig nem kellett volna más, csupán egy a német kancelláréhoz hasonló apró gesztus ahhoz, hogy ne ordítson a következetlenség, a megbízhatatlanság. Ezért aztán dicséretes, hogy a magyar diplomácia az utolsó pillanatban ugyan, de korrigált, s némi bizonytalankodás után – igazodva az európai országok józanabb csoportjához – más uniós tagállamok példáját követve nem nagykövetével, hanem külügyminiszteri szinten képviselteti magát az ünnepségsorozaton. Kis jóindulattal már-már azt mondhatnánk, világos üzenet, amely mindenki értésére adja, hogy Magyarország a saját érdekeit követi, s az oly sokat hangoztatott, ideológiáktól mentesített külpolitizálás jegyében május 9-ét, a felszabadulást nem mossa össze az utána következő évtizedekkel, a megszállással, s nemcsak elvárja a bocsánatkérést, de időnként képes is arra, ha már anno egészen a Donig sikerült eljutnunk.

A történelmet már csak azért is ki kellene szabadítani az aktuálpolitika béklyójából, mert a Nyugat és Oroszország közötti jelenlegi szembenállás egyre ijesztőbben torzítja nemcsak a jelent, de a múltat is. A második világháború példájánál maradva, a kútmérgezést az ukrán kormányfő, Arszenyij Jacenyuk kezdte, aki a német ARD csatornának mindenkit megdöbbenve arról beszélt, hogy a Szovjetunió behatolt Ukrajnába és Németországba. Ezt követően az orosz elnököt nem hívták meg az auschwitzi megemlékezésre, majd az udvariatlanságot tetézve a civilben egyébként történész lengyel külügyminiszter azt találta mondani, hogy a tábort „igazából az első ukrán front és az ukránok szabadították fel\".

A probléma Grzegorz Schetyna megállapításával csupán az, hogy az első ukrán frontot azért nevezték ukránnak, mivel az szabadította fel a náci megszállás alól Ukrajnát, s a Vörös Hadsereg természetesen többnemzetiségű volt. A Moszkvától való elhatárolódás hevében Kijevben később már a Szovjetuniót tették felelőssé a második világháború kirobbanásáért. E vihart kavaró mondatok persze nagyon is beleillenek az aktuálpolitika által alakított képbe, amelynek a célja Oroszország démonizálása. Ennek része a múlt átértelmezése, meghamisítása is, ám ez a meglehetősen alternatív történelemszemlélet oda vezet, hogy egy friss felmérés alapján a németek, britek és franciák mindössze 13 százaléka gondolja úgy, hogy a Vörös Hadsereg játszotta a legnagyobb szerepet Hitler térdre kényszerítésében. Ezzel szemben 43 százalék véli úgy, hogy a náci Németország legyőzésében az oroszlánrészt az Egyesült Államok vállalta.

Az már biztos, hogy a szemben álló felek így vagy úgy, de alapvetően saját erejük demonstrálására használják ma az ünnepet, ismét elszalasztva egy kiváló lehetőséget a párbeszédre. A Nyugat Moszkva militarizmusát olvassa ki a Vörös téri parádéból, míg a bojkott ismételten megerősíti az oroszokat abban, hogy Washington és szövetségesei számára mindig idegenek maradnak. A távolmaradás így aligha ér célt, hiszen csak fokozza az ellenérzéseket. Kár érte!