Az élet elvétele nem PR-téma

Európa kulturális és politikai hagyományaihoz tartozik a halálbüntetés eltörlése.

Évezredeken át a halállal büntetés kiiktatása föl sem merült, de egyszer csak eljött az az idő, amikor erről nemcsak a kiszolgáltatottak, hanem a hatalmon lévők is gondolkodni kezdtek. Európa uralkodóira (II. József, II. Frigyes, Nagy Katalin) nagy hatással voltak egy olasz jogtudós, Cesare Beccaria gondolatai, akinek java működése a XVIII. század második felére esett. Fő művében, amely a bűnmegelőzéssel is foglalkozott (Bűnökről és büntetésekről, 1764) a halálbüntetés eltörléséről is írt. Elméletének komoly része van abban, hogy Mária Terézia visszaszorította, majd II. József nagyon szigorúan bizonyos területekre korlátozta a halálbüntetést. A XIX. századon végighúzódnak az élet elvételének joga körüli viták, és maga a büntetési forma ott is visszaszorul, ahol nem törlik el. Nagyobb arányban nem véletlenül a második világháborút követően szüntetik meg a halálbüntetést egyre több európai országban. Néhány példa: NSZK (1949), NDK (1987), Olaszország (1947), Ausztria (1950), Portugália (1977), Spanyolország (1978), Franciaország (1981), Magyarország (1990).

Három közismert nevet említek, mind a halálbüntetés ellen emeltek szót: József Attila, Albert Camus és Arthur Koestler. József Attilát Sallai Imre és Fürst Sándor kivégzése után bízták meg elvbarátai egy harcos röpirat elkészítésével 1932. július 26-án. Ezen olvashatjuk: „Ma kommunistáknak ácsolják az akasztófát. Holnap mások kerülhetnek sorra, mert más érzéseik nem férnek el pillanatnyilag a mai erőviszonyok keretein belül.” A sors kegyetlensége folytán, bár ezt a költő már nem érte meg, valóban mások kerültek sorra, de akkor már a kommunisták akasztottak.

1957-ben Albert Camus és Arthur Koestler közös könyvet adnak ki Gondolatok a halálbüntetésről (Réflexions sur la peine capitale) címmel. A téma nem véletlenül kerül elő. Amikor a második világháborút követően a fasiszta nézeteiről ismert Brasillachot uszító írásai miatt halálra ítélik, a francia értelmiség megoszlik. Elkezdődik az aláírásgyűjtés a büntetés enyhítése érdekében. Simone de Beauvoir, antifasizmusát demonstrálandó, nem írja alá a kegyelemért folyamodó kérvényt. Camus nem azért írja alá, mert pártolja a fasiszta nézeteket, hanem mert nem ért egyet azzal, hogy írókat, újságírókat nézeteikért halállal büntessenek. Ő úgy érzi, hogy az írónak nem lehet feladata sem a másik írót elítélő vésztörvényszék felállítása, sem ilyen törvénykezésben való részvétel. (Brasillachot 1945-ben kivégezték.) Koestler az ötvenes években Angliában kampányol a halálbüntetés ellen, adatokkal bizonyítja, hogy a halálbüntetés mint „fegyelmezőeszköz” létjogosultsága erősen kétségbe vonható. Írásaikban mindketten áttekintik országuk civilizációs és politikai hagyományait, s a nemzeti büszkeségre alapozva mutatnak rá, hogy a háborúktól oly sokat szenvedett Európa nem fog tudni megújulni, ha két olyan fontos politikai és kulturális nagyhatalom, mint Anglia és Franciaország, törvénykezésének modernizálásában lemarad.

Camus viszonyítási pontot keres törvény és erkölcsök között, és arra jut: „De kialakulhat olyan gyalázatos állapot egy adott társadalomban, hogy az erkölcsök a zűrzavar ellenére sem lesznek soha olyan véresek, mint a törvények. Fél Európa ismeri ezt az állapotot. Mi, franciák is ismertük, és félő, hogy megint megismerjük. A megszállás alatt kivégzettek után következtek a felszabadulás alatt kivégzettek, és az ő barátaik is visszavágásról álmodnak. [ ] Ha megtiltanák az ember kivégzését, az azt jelentené, hogy nyíltan kimondanák: a társadalom és az állam nem abszolút érték, semmi sem jogosítja fel tehát megmásíthatatlan törvények alkotására és jóvátehetetlen cselekedetekre. Ha nincs halálbüntetés, Gabriel Péri és Brasillach talán ma is köztünk van. Akkor ítélkezhetnénk fölöttük, meggyőződésünknek megfelelően, büszkén kimondhatnánk ítéletünket, de így ők ítélkeznek most felettünk, és mi hallgatunk.” Itt jegyezzük meg, Brasillachot baloldali nyomásra a francia igazságszolgáltatás, Gabriel Périt viszont a nácik végezték ki 1941-ben, szintén az írásaiért.

Mindezt azért elevenítettük fel, hogy lássuk: a halálbüntetés visszaállításáról vitatkozni úgy, hogy még csak halvány fogalmaink sincsenek arról a küzdelemről, amely megelőzte a kivégzés eltörlését az európai országokban, nem tanácsos.

Mert könnyű babérokat aratni ökölrázással, hogy halál Szita Bence meg a húszéves trafikoslány gyilkosára. A valóság azonban soha nem azt a példát produkálja, amelyet kirakatba állítottunk. Arra a vélekedésre pedig, mely szerint se nálunk, se másutt Európában most aztán már elő nem fordulhat, hogy emberek fölött politikai alapon pálcát törjenek, és ha a törvény lehetőséget ad rá, kivégezzék őket, azért ne vegyünk mérget. A jövő ugyanis nemcsak elkezdődött, hanem természetéből adódóan meglepetésekkel teli és kiszámíthatatlan.