Lengyelország történelmében az elmúlt nyolc év igazi közép-európai sikertörténet. A rendszerváltáshoz csődközeli állapotban érkező ország a kényszerhelyzetben előnyére fordította a szocializmus éveiben összeszedett tetemes hátrányát. A sokkterápiát ugyan kegyetlenül megszenvedte, az új politikai elit azonban Leszek Balcerowicz vezetésével gazdasági értelemben megalapozta a későbbi sikereket, amelyekre ennek ellenére sem lett volna esély, ha az egymást meglehetősen gyorsan váltogató kormányok – mindenekelőtt a Szolidaritásból kinőtt erők – minden hibájuk mellett nem hajtják végre a közép-európai átlagnál hatékonyabban a strukturális reformokat. Ezt mindenképpen meg kell jegyezni, mielőtt kizárólag Donald Tusk és csapata érdemének tudnánk be az elmúlt nyolc év gazdasági értelemben mindenképpen figyelemre-méltó szárnyalását.
Lengyelország volt az egyetlen uniós ország, amely a gazdaság visszaesése nélkül vészelte át a globális válságot. A hazai össztermék növekedési üteme az elmúlt öt évben jelentősen felülmúlta az Európai Unió egészének az átlagát. Míg ez utóbbi 0,9 százalékos volt, addig a lengyel gazdaság teljesítménye éves átlagban 3,1 százalékkal bővült. Eközben az egy főre jutó GDP az elmúlt hat év alatt másfélszeresére emelkedett, az átlagbér folyamatos erősödés mellett jelenleg 4123 zloty, azaz 1016 euró, amely jól érzékelhetően meghaladja a magyar számokat, a munkanélküliség pedig az elmúlt évtizedben nagyjából a felére,
9 százalékra csökkent.
Ezzel együtt jelentősen nőtt Lengyelország nemzetközi tekintélye, az unió nagyjai egyre inkább a belső kör tagjaként tekintenek Varsóra, amely elismerés jele, hogy Jerzy Buzek az Európai Parlament elnöke volt, Donald Tuskot pedig az Európai Tanács vezetőjévé választották. Varsó közben az Egyesült Államok egyik legmegbízhatóbbnak tartott szövetségese, s Tuskék az ukrán válság kitöréséig az orosz kapcsolatokból is kihozták azt, amit egy lengyel kormány kihozhat.
Valami ilyesmire vágyik a közép- és kelet-európai országok többsége, míg a lengyelek e sikerek egyik szimbolikus figurájának, Bronislaw Komorowskinak a leszavazásával adtak egy hatalmas pofont a kormányzó elitnek. S még mielőtt bárki elkezdene értetlenkedni, kukkantsunk a kulisszák mögé, s nézzük meg a látványos makromutatók, a nemzetközi diplomáciai sikerek mögötti világot. Így azonnal látható, hogy a pozitív gazdasági változások a társadalomban messze nem egyenlően oszlottak el. Az átlagember helyzete lassan javul, különösen az ország keleti vajdaságaiban keveslik a bérüket egyre szélesebb rétegek, vagy keresnek állást. Több százezren estek a devizahitelek csapdájába, drámaian rosszul működik az egészségügyi rendszer, sok helyen lyukas a szociális háló, miközben a hatalomhoz közel állók a zavarosban halászva az átlag felett gazdagodnak. A fiatalok között szembeszökően magas a munkanélküliség, így nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedben mintegy kétmilliónyian hagyták el az országot, s dolgoznak külföldön.
A kívülről kétségkívül sikeresnek tűnő, s látványos makrogazdasági eredményeket felmutató lengyel modellnek vannak tehát bőven gyengéi. Hogy is lehetne másképp, hiszen Lengyelország sem tudja egy ugrással meghaladni a múltat! A gondok egy része így megmagyarázható, még ha ez a kép nem illik is bele az európai nagypályáról álmodó elit elképzeléseibe. Sokakat irritál, hogy a Polgári Platform a nyolc év alatt úgy megmelegedett a hatalomban, mintha az magától értetődően járna, s örökké tartana. A kormányzó pártot nemcsak a nyolc év, hanem a korrupciós botrányok is koptatták.
Még 2009-ben robbant ki a szerencsejáték-törvénnyel kapcsolatos visszaélés, amelybe a belügy- és az igazságügyi miniszter, valamint a gazdasági miniszter helyettese is belebukott. Azzal vádolták őket, hogy a kaszinótulajdonosok érdekében kísérelték meg befolyásolni a készülő törvényt. Aztán jött 2012 augusztusában az Amber Gold körüli botrány, amely felvetette, miként alapíthatott a jegybank engedélye nélkül pénzintézetet egy csalások miatt többször elítélt vállalkozó, vagy miért nem tett az ügyészség annak ellenére egy lépést sem, hogy a pénzügyi felügyelet már 2009-ben felhívta a figyelmét a cégnél lévő gyanús szabálytalanságokra. A botrányban érintett volt Donald Tusk fia, Michal is.
Jó másfél éve Slawomir Nowak közlekedési és építésügyi miniszter felejtett el feltüntetni az adóbevallásában egy drága órát, s mondott le. Ugyanebben az időben volt hangos a sajtó a 1,5 milliárd zloty volumenű (mintegy 110 milliárd forint) informatikai beszerzések körüli visszaélésektől, amelynek következtében 18 állami hivatalnokot vettek őrizetbe. De említhetnénk a Puls Biznesu gazdasági napilap 2012-es szégyenlistáját is, amely arról rántotta le a leplet, hogy csupán a 2007-es hatalomra jutást követő öt évben a kormánypárt 428 vele kapcsolatban álló személyt, barátot, rokont helyezett fontos állami állásba.
A hatalmassá terebélyesedett, elkopott, megfáradt gyűjtőpárt minden problémáját magán viselte Komorowski öntelt, nehézkes kampánya. A győzelem biztos tudatában sokáig atyáskodón az egyetértést és a biztonságot hangsúlyozta az általánosságok szintjén, majd amikor felsejlett a bukás lehetősége, előbb a rutinszerű „kaczynskizással” a Jog és Igazságosság jelöltjének lejáratásával foglalkozott, majd a két forduló között populista ígérgetésekkel próbálta menteni a menthetőt. A lengyelek többsége azonban már visszavonhatatlanul valaki másra, valami újra vágyott, s lényegében az is kielégítette, hogy Andrzej Duda egy régi párt új arcaként jelent meg. A világ már konzervatív fordulatról beszél, egyelőre azonban csak annyi mondható el, hogy Duda győzelme előfutára lehet a PiS őszi sikerének. Addig azonban sok víz lefolyik a Visztulán, ezért inkább csak az biztos, hogy a lengyelek változásra vágynak.
Bizonyos, nemcsak Lengyelországra, hanem az egész régióra érvényes trendek azonban már most kirajzolódnak. Ahogy a házasságban hét, úgy Közép-Európa pártjainál nyolc év kormányzás után jön el a kritikus időszak. Egyre távolabb kerülnek a társadalomtól, s a hatalom megtartása marad szinte az egyetlen cél. A bajban gyakran ellenségképeket gyártanak, s a populizmusba menekülnek. Ezt a nyilvánvaló elfáradást, ahogy a házastárs esetében a jó fizetés, úgy egy pártnál a mutatós makrogazdasági mutatók is egyre kevésbé leplezhetik.
A lengyel fejlemények másik megszívlelendő tanulsága, hogy mind nagyobb keletje van a megcsontosodott politikai rendszereken kívül állóknak. Mint azt a Wprost hetilap szerkesztője, Jaroslaw Gizinski megfogalmazta, ennek oka az, hogy egyre többen gondolják: a rendszerváltás utáni elit ideje lassan lejár. Marginalizálódtak a posztkommunista, majd a velük együtt harcosan liberális erők, de már az elfáradással küszködnek az őket váltó nagy néppártok is. Mint írja, ez az elit megdöntötte a kommunizmust, lerakta a demokrácia alapjait, beragadt azonban a hatalmi harcba, s egyre kevésbé képes meggyőző válaszokat adni a jövő kihívásaira. Ez az elit azonban méltán lehet büszke arra, hogy – mint a lengyel választások ismételten igazolták –, tevékenysége nyomán a térség választásain ma már bárki győzhet.
