Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a huszonöt éve magunk mögött hagyott Kádár-rendszerről éppen elegendő tudás halmozódott fel ahhoz, hogy végre elfelejtsük. De néha, a szocializmust csak könyvekből vagy a nagypapa meséléseiből ismerő fiatalabb generáció egy-egy megnyilvánulásában, vagy éppen déja vu érzetet keltő irányítási-döntési mechanizmusokban döbbenten látjuk, milyen hiányos a tudás erről az időszakról. Amelyet már csak azért is jobban kellene ismernünk, hogy bizonyos hatalmi reflexeket vagy éppen a felszínes kritikákat természetük szerint azonosítani tudjuk.
Lehet fanyalogni a holokauszt tragikus emléke ébren tartóinak ügybuzgóságán, amellyel minden alkalmat megragadnak, hogy a vészkorszakról az óvodásévektől az aggkorig bezárólag mindenkinek pontos képe legyen. Ám hasonló szorgalmatosság elkelne abban, hogy a rákosista, majd az attól lényegesen különböző kádárista múlt örökségét és a hibás reflexeket némely döntés tartalmában vagy kérlelhetetlen stílusában fölismerjük. Tizenkét évvel ezelőtt, amikor a XX. Század Intézet konferenciát rendezett a holodomorról, amelyen felmenőik szörnyű megpróbáltatásait emlékeikben őrző ukrán tudósok is részt vettek, egyikük megjegyezte, hogy ő a maga részéről irigyli a zsidóságot, amiért állandóan napirenden képesek tartani a holokausztról való tudást, velük ellentétben, akik a túlhajtott sztálinista iparpolitika egyik következményeként a hétmillió áldozatot követelő ukrajnai éhínséget minden erőfeszítésük ellenére sem tudják az emberiség kollektív emlékezetében, sőt még a térségben sem hasonló élességgel rögzíteni. (Az ukrán történész keserűen idézte az egyik hazai liberális történész megjegyzését, miszerint Nyugaton csak azért emlegetnek 7 millió halottat, hogy az több legyen a holokauszt áldozatainak számánál – ez a megállapítás valóban az évtized talán legcinikusabb mondata volt.)
Kissé leegyszerűsítve, az ’56 utáni generációkban a múlt képe nagypapa-, sőt, lassan már dédifüggő. Fiatal kutatókkal, történészekkel beszélgetvén visszatérő élményem volt, hogy a személyesebb tónusra váltáskor rendesen előkerült a családi legendáriumokból a nagyszülők politikai okokból történt börtönbüntetése, pályájuk kettétörése, kiszolgáltatottságuk, megaláztatásaik múlhatatlan emléke, amelyet gyermekeik elől kénytelenek voltak eltitkolni, de unokáik, azaz a harmadik generáció előtt, a rendszerváltás megváltozott légköre következtében már felfedtek. Nemrég egy vita hevében egy fiatal értelmiségitől érvként hangzott el ellenfelével szemben, hogy az illető csak ne oktasson ki másokat, hiszen párttag volt a szocializmus idején. Engem elsősorban azért lepett meg ez a fordulat, mert abban a hiszemben voltam, hogy legalább az elitértelmiség körében egyértelmű: az állampárt idején nagyon nagy különbség volt párttagok és pártfunkcionáriusok között. A mérnök, aki belépett a pártba, hogy végre hagyják őt tervezni, és ne harminchárom, hanem csak tizenhárom akadályt kelljen leküzdenie, vagy a sebészprofesszor, akit nem neveztek ki az osztály élére, csak ha párttagságával kifejezte lojalitását a rendszerrel, nem tehető egy nevezőre a fizetését pusztán politikai munkájáért felvevő vállalati párttitkárral. Ráadásul, akiről szó volt, azt saját pártja úgy megtáncoltatta, hogy arra egy egész generáció emlékszik. Ideje konkrétnak lennem, a régi Mozgó Világ főszerkesztőjéről, Kulin Ferencről van szó.
A Mozgó Világ a 80-as években az egyik, ha ugyan nem a legfontosabb folyóirat volt, az akkori értelmiség legjobbjainak fóruma. Azé az értelmiségé, amelyik akart valamit az élettől, valami jobbat, szabadabbat, őszintébbet és tartalmasabbat, mint amit elvártak tőle. A lap egyre többször lett téma a párt agitprop osztályán, a hatalomnak nem tetszett sem kritikus volta, sem bizonyos témakörök (például a szegénység, a narkotikumfogyasztás) napirenden tartása. E témakörökkel kapcsolatban a párt tipikus struccpolitikát folytatott: nem létezőnek szerette volna látni mindkét társadalmi problémát. A Kádár-rendszer működéséről sokat és sokan írtak, most itt csak azt emelném ki jellemzésül, hogy ahol a gondos cenzorok megérezték a gondolatok szabad kifejtésének és áramlásának igényét, ott lecsaptak. Értelmiségi körökben az a mondat, hogy X. Y.-t „behívták a pártközpontba”, gyakrabban hangzott el, mint hogy „meghívlak ebédre”. A renitens főszerkesztőket, írókat, művészeket egy-egy hideglelősen „barátságos” beszélgetésre invitálták. A diskurzusok célja mindig ugyanaz volt, eredménye azonban a rendszer szétzuhantságának mértékével arányosan egyre kétségesebb. Kulin Ferenc nem volt hajlandó azokra a változtatásokra, amelyek révén megmaradhatott volna pozíciójában, és a hatalom döntött: meg kell semmisíteni a régi Mozgó Világot. Ez azonban nem volt olyan egyszerű, mert a változások szele akkor már elég erősen besüvített az ’56 után vérrel és vassal összetákolt rendszer résein, és több hónapos huzavona után a Kulin-féle Mozgó Világ egész szerkesztősége szolidaritásból fölállt a székéből.
De hogy ne szaladjunk ennyire előre: a kádárista hatalom akkor már nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy ők csak úgy diktatórikusan szétlőnek egy értelmiségi folyóiratot. Ezt veszélyesnek érezték saját keskenyedő jövőjük szempontjából. Ők csak a főszerkesztőt akarták leváltani, hogy átprogramozzák a lap profilját. Tárgyalások kezdődtek tehát, elsősorban az akkori írószövetséggel. A szervezet elnöksége kínjában (és a benne helyet foglaló néhány párttag író fogottsága révén) értelmes kompromisszumra törekedett, és az állampárt által leváltandó Kulin helyébe javasoltak egy békésebb és irányíthatóbb embert Alföldy Jenő irodalomtörténész személyében. (Természetesen ő is párttag volt, aki a kajánkodó írótársak derültségére a rendszer alkonyán, jóval túl a negyvenedik életévén döntött a pártba lépés mellett.) De a Központi Bizottság agitprop osztálya által az írószövetség nyakára küldött Knopp András kérlelhetetlensége miatt ez a kompromisszum – talán Alföldy Jenő túl intelligensnek bizonyult – nem jött létre. Helyette P. Szűcs Juliannát nevezték ki új főszerkesztőnek.
A Mozgó Világ megváltozott. Síri hangulat lett körülötte. A hatalom a hízelgéstől a különféle előnyök megcsillantásán át a zsarolásig mindent bevetett, hogy az új Mozgó Világ gárdájában ott legyenek a régi szerzők is. Vagy legalább néhány közülük. Ez elég alacsony hányadban sikerült, és sok egyéni meghasonlás vette akkor kezdetét. A fiatal Csajka Gábor Cypriant például megzsarolták Tantra című verseskötetének megjelentetésével. Ha publikálsz az új lapban, megjelenik a köteted, ha nem, megnézheted magad. Ez volt a párt akkori szirénhangja. Csajka adott verseket az új Mozgó Világnak, kötete meg is jelent. De akkortól kezdve hónapokon át csak az alkohol ködében láttuk őt. Kulin Ferenc fiatal tanárként visszabújt kutatási területére, Kölcseyvel foglalkozott az egyetem reformkori tanszékén.
Lehet, hogy mindannyiunknak le kellene tenni egy-egy történetet a Kádár-rendszerről, még addig, amíg nem csal meg az emlékezetünk, s amíg vannak olyan fiatalok, akik kíváncsiak ránk. Mindenesetre ez a történet talán önmagában elegendő arra, hogy ki-ki elgondolkodjon azon, lehet-e pusztán hajdani párttagsága miatt valakit megbélyegezni, félresöpörni, akiről esetleg egy alaposabb tájékozódás nyomán kiderülhet, hogy többet tett a mai politikai szabadságért, mint akik rá ma cinikus megjegyzéseket tesznek.
