Emlékezetkihagyások

Nem függhet csupán a nagyszülők emlékeitől a félmúlt történelméről való tudás

A Mozgó Világ a 80-as években az egyik, ha ugyan nem a legfontosabb folyóirat volt, az akkori értelmiség legjobbjainak fóruma. Azé az értelmiségé, amelyik akart valamit az élettől, valami jobbat, szabadabbat, őszintébbet és tartalmasabbat, mint amit elvártak tőle. A lap egyre többször lett téma a párt agitprop osztályán, a hatalomnak nem tetszett sem kritikus volta, sem bizonyos témakörök (például a szegénység, a narkotikumfogyasztás) napirenden tartása. E témakörökkel kapcsolatban a párt tipikus struccpolitikát folytatott: nem létezőnek szerette volna látni mindkét társadalmi problémát. A Kádár-rendszer működéséről sokat és sokan írtak, most itt csak azt emelném ki jellemzésül, hogy ahol a gondos cenzorok megérezték a gondolatok szabad kifejtésének és áramlásának igényét, ott lecsaptak. Értelmiségi körökben az a mondat, hogy X. Y.-t „behívták a pártközpontba”, gyakrabban hangzott el, mint hogy „meghívlak ebédre”. A renitens főszerkesztőket, írókat, művészeket egy-egy hideglelősen „barátságos” beszélgetésre invitálták. A diskurzusok célja mindig ugyanaz volt, eredménye azonban a rendszer szétzuhantságának mértékével arányosan egyre kétségesebb. Kulin Ferenc nem volt hajlandó azokra a változtatásokra, amelyek révén megmaradhatott volna pozíciójában, és a hatalom döntött: meg kell semmisíteni a régi Mozgó Világot. Ez azonban nem volt olyan egyszerű, mert a változások szele akkor már elég erősen besüvített az ’56 után vérrel és vassal összetákolt rendszer résein, és több hónapos huzavona után a Kulin-féle Mozgó Világ egész szerkesztősége szolidaritásból fölállt a székéből.

De hogy ne szaladjunk ennyire előre: a kádárista hatalom akkor már nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy ők csak úgy diktatórikusan szétlőnek egy értelmiségi folyóiratot. Ezt veszélyesnek érezték saját keskenyedő jövőjük szempontjából. Ők csak a főszerkesztőt akarták leváltani, hogy átprogramozzák a lap profilját. Tárgyalások kezdődtek tehát, elsősorban az akkori írószövetséggel. A szervezet elnöksége kínjában (és a benne helyet foglaló néhány párttag író fogottsága révén) értelmes kompromisszumra törekedett, és az állampárt által leváltandó Kulin helyébe javasoltak egy békésebb és irányíthatóbb embert Alföldy Jenő irodalomtörténész személyében. (Természetesen ő is párttag volt, aki a kajánkodó írótársak derültségére a rendszer alkonyán, jóval túl a negyvenedik életévén döntött a pártba lépés mellett.) De a Központi Bizottság agitprop osztálya által az írószövetség nyakára küldött Knopp András kérlelhetetlensége miatt ez a kompromisszum – talán Alföldy Jenő túl intelligensnek bizonyult – nem jött létre. Helyette P. Szűcs Juliannát nevezték ki új főszerkesztőnek.

A Mozgó Világ megváltozott. Síri hangulat lett körülötte. A hatalom a hízelgéstől a különféle előnyök megcsillantásán át a zsarolásig mindent bevetett, hogy az új Mozgó Világ gárdájában ott legyenek a régi szerzők is. Vagy legalább néhány közülük. Ez elég alacsony hányadban sikerült, és sok egyéni meghasonlás vette akkor kezdetét. A fiatal Csajka Gábor Cypriant például megzsarolták Tantra című verseskötetének megjelentetésével. Ha publikálsz az új lapban, megjelenik a köteted, ha nem, megnézheted magad. Ez volt a párt akkori szirénhangja. Csajka adott verseket az új Mozgó Világnak, kötete meg is jelent. De akkortól kezdve hónapokon át csak az alkohol ködében láttuk őt. Kulin Ferenc fiatal tanárként visszabújt kutatási területére, Kölcseyvel foglalkozott az egyetem reformkori tanszékén.

Lehet, hogy mindannyiunknak le kellene tenni egy-egy történetet a Kádár-rendszerről, még addig, amíg nem csal meg az emlékezetünk, s amíg vannak olyan fiatalok, akik kíváncsiak ránk. Mindenesetre ez a történet talán önmagában elegendő arra, hogy ki-ki elgondolkodjon azon, lehet-e pusztán hajdani párttagsága miatt valakit megbélyegezni, félresöpörni, akiről esetleg egy alaposabb tájékozódás nyomán kiderülhet, hogy többet tett a mai politikai szabadságért, mint akik rá ma cinikus megjegyzéseket tesznek.