Kampányguruk ideje

Egyre többen vannak, akik a tanácsadóknak tulajdonítják azt az irányt, amit a hazai jobboldali politika az elmúlt hónapokban vett.

És nem csupán azért, mert míg Finkelstein karriertörténetét ismerve el lehet képzelni, miből telik neki londoni cégalapításra, ha épp úgy tartja kedve, addig Habony Árpád esetében egyelőre rejtély, mégis, honnan szerzi a jövedelmét. Nem kell eredendően irigynek gondolnunk a magyar népet ahhoz, hogy feltételezzük: ennek ismerete híján a rá mostanában jellemző cégalapítási és médiabirodalom-építési láz sokakat irritál. Így alapítanának, építenének ők is. Habony szerződéses kötöttségektől mentes, szabadon lebegő állapota azért is kontraproduktív, mert akarva-akaratlanul azt az üzenetet hordozza a kormányzat részéről: „mi ezt is megtehetjük”. Az áthallások sokkal inkább abból fakadnak, hogy mintha éppen egyfajta választások közötti választási kampány zajlana Magyarországon. Megérkeztek a postaládákba a nemzeti konzultáció kérdőívei, napirendre került a halálbüntetés kérdése, a kormányfő pedig úgy járja sorra a nagyobb vidéki városokat, mintha most kellene polgáraikat az urnákhoz szólítania. Ha ehhez a képlethez még hozzáadjuk Habony és Finkelstein urakat is, csakis a kampányüzemmód lehet a helyes megoldás.

Persze ne legyünk naivak: a mai politika többnyire permanens kampányüzemmódban működik, s minden kormányzati vagy ellenzéki lépés hatékony tálalási módját patikamérlegen mérik ki az arra hivatottak. A Fidesz az említett 2002-es kudarc hatására érthető módon különösen érzékeny lett az intézkedések csomagolásának mikéntjére. Azóta tartja magát a jobboldalon az a meggyőződés, amely minden kisebb-nagyobb népszerűségvesztés idején előkerül, hogy a párt alapvetően jó irányba tart, csak rosszul kommunikál. Pedig 2010 után éppen a Fidesz járatta csúcsra azt a kommunikációs gépezetet, amellyel az összeomlott baloldal azóta se tudja felvenni a versenyt. Most viszont mintha annak lennénk tanúi, hogy ez a gépezet önálló életre kelt, és már nem a döntések előzik meg a kommunikációt, hanem a kommunikáció állítja elő a döntési helyzeteket.

Érthető, hogy a kormánypártok a két elveszített időközi választás után igyekeztek magukhoz ragadni a kezdeményezést. Ez az igyekezet azonban felemás eredményt szült: a jelenleg napirenden lévő témáknak nincs sok közük a választópolgárok napi problémáihoz. Az embereknek az a benyomásuk, a kormányzat ahelyett, hogy a meglévő problémák megoldására törekedne, újakat generál helyettük. A politika mindig is igényt tartott arra, hogy alakítsa az emberek gondolkodását, de nem szerencsés, ha ezt zsigeri félelmekre építve teszi, mint a menekült- és terrorizmusügyi konzultáció vagy a halálbüntetés-vita esetében. Még ha az így felvetett kérdések érdemesek is a végiggondolásra, ennek nem kedvez, ha felvetésük módja a werberi–finkelsteini mozgósítási technikák védjegyét viseli magán.

Más megközelítésben: a „Habony-művekét”. És ebből a szempontból teljesen mindegy, mennyi köze van magának Habony Árpádnak ezekhez az ügyekhez, sőt, hogy létezik-e egyáltalán. A lényeg, hogy egyre többen vannak, akik neki – vagy más, hasonlóképpen megfoghatatlan tanácsadóknak – tulajdonítják azt az irányt, amit a hazai jobboldali politika az elmúlt hónapokban vett. Egyre többen érzik úgy, hogy ami korábban eszköz volt, az most cél lett, hogy a kommunikáció önmagáért valóvá vált, és hogy ők maguk csupán statiszták egy hatalmi játszmában. Az pedig régen rossz, ha a közvélemény nem azzal foglalkozik, hogy mit csinál egy adott párt, hanem azzal, hogy ezt milyen taktikai megfontolásokból csinálja. Ilyenkor előbb-utóbb új irány kell. És az se baj, ha ezt kampánytanácsadók találják ki, csak végre ne úgy nézzen ki, mintha kampánytanácsadók találták volna ki.

Magyarországon ugyanis néhány évig nem lesznek választások, nem most van itt a kampányguruk ideje. Jelenleg a Fidesz a kormányzó párt, és akár tetszik, akár nem, ez jó ideig még így is marad. Ezért maga is jobban tenné, ha megbarátkozna ezzel a helyzettel, és nem viselkedne úgy, mintha most kellene megszereznie a hatalmat, mintha újabb és újabb ellenfeleket kellene legyőznie (vagy ha épp nincsenek a láthatáron, akkor kreálnia). Ha mégis így tesz, az állandó mozgósításba, a szakadatlan ötletrohamokba belefáradt választók éppen akkorra válnak közömbössé, amikor eljön az az idő, hogy valóban mozdulniuk kellene. Ezzel minden valamirevaló tanácsadónak érdemes számolnia. Az pedig nemcsak Amerikában fontos egy politikai vezető esetében, hogy kinek ad a szavára, és kinek a tanácsaira hallgat.