Ami engem illet, folyamatosan úgy vélem, közel s távol semmi sincs rendben, vigadozásra nincs okom, s csak akkor fog el némi megkönnyebbülés, amikor boldognak tűnő embereket, főleg gyermekeket látok, akiknek világa az általam érzékelt zavartól és tétovaságtól mentes. Tudom, hogy tanúja és részese voltam rosszabb és gonoszabb időknek is, gyermekként átéltem a második világháborút, s távoli tudomásom volt a vele kapcsolatos szörnyűségekről, de a döbbenet, az értetlenség, a rettegés és a szomorúság csak most vesz erőt igazán rajtam, most érzem át, hogy az emberi nem valójában mire is képes.
A holokauszt időtlen borzalma, a sztálinizmus kietlen kegyetlensége valójában most, a halál közeledtével jutott el csontomig és velőmig azzal a hitetlenkedő meggyőződéssel együtt, hogy a gyilkolás szelleme az emberfajtában kitörölhetetlenül kódolva van, akár az elmúlás. Azt értem is, meg nem is, hogy Istennek mindezzel miféle célja van, hiszen a halál végül kisebb-nagyobb szenvedés után úgyis mindenkit utolér. Egyetlen ellenszere van: az élet örök igazsága, az újjászületés.
Az igaz ember mindig a jövőre, az utódokra gondol, ha megpróbál helyesen cselekedni. A gonoszt azonban mindig csak a pillanatnyi helyzet, saját ideje, érdekei és indulatai vezérlik, fel sem rémlik benne, hogy amikor megöl egy fiatal embert, talán évszázadok örökségét és sok jövőbeli, létre nem jöhető életet pusztít el, mintegy szétszakítva a teremtés fonalát. Nemcsak hatmillió zsidó halt meg a holokausztban, hanem nyilvánvalóan az eljövendő nemzedékek tömege is.
Ugyanez vonatkozik – bár más értelemben – a háborúkra, ahol törvényszerűen többségükben fiatal férfiak esnek áldozatul, soha meg nem születő utódaik hosszú sorával együtt. S amikor egy migránsokkal teli hajó a tenger mélyére süllyed, a nyomorúság és a halál elől menekülők összes örököse odavész. Minden szerencsétlenség és pusztulás híre egy szempillantás alatt elér hozzánk, akár természeti katasztrófáról, akár emberi kegyetlenségről van szó, s úgy érzem immár, hogy jó hírt hallani nincs sok esélyünk. Korunkban a jó és szilárd állam, a jó kormányzás is képtelen néha megvédeni polgárait.
Európa, amely évszázadok viszályai után stabilnak látszott, ismét kezdi elveszíteni biztonságát, s nem néz szembe fölényét megalapozó cselekedeteinek következményeivel. Most ízlelhetjük meg az imperialista társadalmak „angol hidegvérét” serkentő téveszmés gyarmatosítás gyümölcseit. Mi, magyarok is, akik az egész folyamatban nem vettünk részt, s inkább elszenvedők voltunk, mint haszonélezők. Lehet-e csodálni, hogy jobb sorsot kergető honfitársainkkal teli a világ? Magyarországon pusztító erejű földrengés korunkban nem fordult elő.
De a glóbuszon, szinte apokaliptikus jelzésként, mintha megsokasodtak volna a természeti csapások. Nepálban egy ezeréves torony is ledőlt, bizonyítván, hogy a Föld nem megszokott mindennapjait éli. A mi bajaink nem rengetik meg a világot. Jó volna, ha ez a föld politikai értelemben is nyugodtabb lenne, s a gyűlölet – amelyet talán „éji homályban” késő „régi dicsőségünk” táplál, azt sugallva, hogy mi vagyunk a különbek, a jobbak – csillapodna, és végleg besimulnánk Európa népei közé. Biztonságunk és viszonylagos jólétünk, ha esetleges is, de létezik. Hogy amikor idegenségről beszélünk, magunkra miért nem gondolunk, én nem tudom
