Miért kaphatott megbízást az Altus?

Gyenge lábakon áll uniós érdekérvényesítő tevékenységünk.

Ennek fényében meglehetősen különös Deutsch Tamás nyilatkozata, miszerint „megdöbbentette a váratlan döntés”. Bennünket meg az döbbenthet meg, hogy Deutsch urat az ügy váratlanul érte. Mindez eszembe juttatta brüsszeli kormányszakértői minőségemben töltött éveim során Lord Cockfield brit biztossal folytatott beszélgetésemet. Amikor megkérdeztem tőle, hány ember dolgozik a hatalmas bizottsági épületben, annyit mondott: „uram, a fele”.

Lázár János azt tudakolja, hogy „a bizottság milyen eljárás keretében választotta ki az Altust”, és „követeli ennek a határozatnak a visszavonását”. Mosolyt fakasztó szavak. A döntési eljárásról – az előzőek szerint – már annak megindulásakor tudnia kellett vezető politikusainknak. Ezek a döntési folyamatok ugyanis nem titkosak, és azokban számos ottani magyar szakértőnknek is mindenkor részt kell vennie. A csupán csekély kormányzati ismeretekkel rendelkezők is tudják, hogy éppen ezért a határozatot a bizottság nem fogja visszavonni. Annál is inkább, mert a számunkra súlyos veszélyt képező, szégyenteljes döntést meg lehetett volna akadályozni.

Mit lehet most már tenni? Az uniós jogi mechanizmusok figyelembevételével kormányfői szinten tiltakozó levelet kellene küldeni a bizottság elnökének és a határozat meghozatalában részes biztosoknak. A miniszterelnöki tiltakozás eredménytelensége esetén kezdődhet az intenzív lobbimunka az Európai Parlamentben. Felszólalásokat előkészíteni, azokat megalapozni, azokhoz támogató felszólalókat szervezni stb. A magyar választópolgárok nem azért küldték Brüsszelbe EP-képviselőinket, hogy ott kellemesen érezzék magukat, bár a belga főváros valóban számos kulináris és egyéb élvezetet kínál. Az üggyel kapcsolatban most is felháborodva emlegetik a hazai polgárok azt a jelenetet, amikor Navracsics Tibor akkori igazságügyi miniszterünk nemtelen támadások sorozatát kapta az Európai Parlamentben, a padsorokban pedig csupán néhány magyar kormánypárti EP-képviselő lézengett. A mandátum így szól: nem azért mentetek Brüsszelbe, hogy ott „trombitálgassatok”, hanem „addig fújjátok a trombitákat, amíg Jerikó falai le nem omlanak!”.

Az ügy legújabb hazai folytatása már nem csupán elszomorító, de egyenesen tragikomédiába illő. A napokban az ország különböző Fidesz-alapszervezetei elektronikus körlevelet intéztek híveikhez, amelyben arra szólítják fel őket, hogy „gyűjtsenek aláírásokat és írásban tiltakozzanak a brüsszeli bizottság felé az Altus-határozat meghozatala ellen, kérve annak visszavonását”. A haza érdekében mindenkor tettre kész Civil Összefogás Fórum, mint úgynevezett Nem Kormányzati Szervezet vezetői, ugyancsak „társadalmi munkába” kezdtek, tiltakozó leveleket fogalmaznak az EU-bizottság vezetőinek. Néhány idősebb barátom még emlékszik, utoljára ilyesmi a Rákosi-korszakban fordult elő. Úttörő korukban kötelező iskolai feladatul kapták, hogy gyűjtsenek tiltakozó aláírásokat az atomtitkot a szovjeteknek elárult amerikai Rosenberg házaspár kivégzésének megakadályozására, majd „El a kezekkel Koreától” jelszó jegyében az ottani Észak–Dél ellenségeskedés befejezése érdekében. Közismert, hogy Rosenbergéket kivégezték, a koreai szembenállás pedig azóta is változatlan. Az ismeretek hiánya és a tévutak csekély eredménnyel szoktak járni, meg azután nem is ildomos mindig áldozatkész, kis fizetésű hazai polgárainkat olyan feladatokkal terhelni, amelyeket többmilliós nagyságrendű juttatásokat élvező, de saját kötelességüket nem teljesítő brüsszeli kiküldötteink képtelenek ellátni.

Az üggyel kapcsolatos számos tanulság része az is, hogy Szijjártó Péter külügyminiszternek nem kellett volna elődje tapasztalt, a diplomáciában jártas államtitkárai, valamint a korábbi nagyköveti kar lefejezése mellett megtizedelnie azt a külügyminisztériumi szakmai állományt, amely magas szakmai ismeretekkel intézte integrációs érdekképviseletünket, és a magyar uniós elnökség idején Európától komoly méltatásokban részesült.

A szerző az előző Orbán-kormány nagykövete, Európa-jogi szakértő