Útközben néhány napra megpihentünk egyikünk zürichi ismerősénél. Ám előtte még át kellett jutnunk a svájci határon, ami nem bizonyult egyszerű feladatnak. Ladánk ülései mögé néhány üveg pálinkát rejtettünk, melyeket szűkös svédkorona-készletünk kiegészítésének szántunk: elvisszük a flaskákat a nagyivó északiaknak, akik kemény valutát adnak majd cserébe, így hangzott a jónak tűnő terv. Csakhogy nem számoltunk a legendás svájci hatékonysággal. A határőr messziről kiszúrt minket. Nem csupán pimaszul fiatal korunk és járművünk tűnhetett fel neki – gyakorlott szem számára alighanem idegességünk is nyilvánvaló volt. Az egyenruhás feltette a kérdést, van-e nálunk bármi elvámolnivaló. Nincs, feleltem megilletődötten: mivel beszéltem németül, nekem jutott a feladat, hogy átverjem a határok őrzőjét.
Finoman szólva sem sikerült.
A strázsa válaszom elhangzása után szakszerű mozdulatokkal néhány pillanat alatt ízekre szedte a kocsit, és hamar rátalált a töményre is. Nem volt haragos, mozdulataiban, hangjában nem volt feddés, de nem volt együtt érző sem. Nem volt semmilyen. S ez volt benne a legriasztóbb.
Ott találkoztam először azzal a szenvtelenséggel és érzelemmentességgel, amellyel az akkori nyugat-európaiak gyakran a keletről jövőkhöz viszonyultak. Tapasztaltam később hasonlót Ausztriában is rendőrtől, hivatalos embertől, de még benzinkutastól is. Viselkedésükben lenézés elegyedett valami mélyen beléjük ivódott korrektséggel.
Miután fogunkat szíva kifizettük a büntetést, folytathattuk utunkat Zürich felé. Mesés város, állapítottam meg magamban a tavon úszó hattyúkat és a kirakatokat nézegetve, ám mindjárt megértettem (de legalábbis saját határélményemre vetítettem) a néhány belvárosi ház falán virító – és az abba a számunkra szinte felfoghatatlan jólétbe voltaképpen egyáltalán nem illő – falfirka üzenetét is. Schweiz? Nein, danke! – hirdették a feliratok. Én sem kérek ebből az országból, motoszkált bennem az ifjonti elhamarkodottsággal megalkotott ítélet. Mert persze: vétettünk a szabályok ellen, és igen, a határőr csak a kötelességét teljesítette. Nem emiatt volt bennem rossz érzés. Hanem ahogyan tette. Amilyen kérlelhetetlenül. Óraműpontossággal.
Ez a görcs, a nyugat-európaiakkal szembeni jogos vagy ok nélküli fenntartás még jó darabig bennem élt. És ez jutott eszembe újra most, amióta nálunk is naponta tárgyalt téma a menekültügy, és amikor a hozzánk beténfergőkkel szemben némileg hasonló helyzetben érezhetjük magunkat, mint egykor velünk szemben az a munkáját végző határőr. Persze tényleg csak némileg: mi nem menekültek voltunk, hanem turisták, igaz, a minket fogadók mintha hasonlóan tartottak volna tőlünk, mint mi most az ideözönlőktől.
A napokban postázzák a „megélhetési bevándorlással" kapcsolatos nemzeti konzultáció kérdőíveit. Melyeken a kérdések meglehetősen lényegre törőre és erősre sikeredtek. A tizenkettőből az első három mindjárt közvetlen párhuzamot von a terrorizmus és a bevándorlás között, a nyolcadik a határon átlépők azonnali őrizetbe vételét javasolja, a kilencedik gyakorlatilag kitoloncolást. Azt, hogy a külföldről érkezők vagy menekülők a munkahelyeinket veszélyeztetik, két kérdésben is érintik, az ötödikben és a tizenkettedikben, előbbi így hangzik: „Sokféle véleményt hallani a bevándorlás kérdésével kapcsolatban. Vannak, akik szerint a megélhetési bevándorlók veszélyeztetik a magyar emberek munkahelyeit és megélhetését! Ön egyetért ezekkel a véleményekkel?"
Talán ezt látva fakadhatott ki a Mandiner hírportálnak egy hete adott interjújában Fabiny Tamás evangélikus püspök, azt vetve a kormány szemére, „ez nem más, mint a 23 millió románnal való riogatás pepitában". Túlzás? Lehet. De talán túlzás a kormány reakciója is. Még inkább a stílusa, az embertelensége, az, amit sugall. Hogy rettegnünk kell, és hermetikusan bezárnunk minden kaput. Amiről mindenki tudja, hogy úgyis lehetetlen. Természetesen nem arról van szó, hogy a bevándorlás európai szinten ne lenne megoldandó probléma. És a terroristák tényleg bejuthatnak a kontinensre az embercsempészek karavánjaival. De ilyen hangulatot szítani az esetek többségében valóban nyomorult, segítségre szoruló emberek ellen – aránytalan cinizmus.
A politika persze nem mindig dolgozik szép eszközökkel. De vannak dolgok – lásd még az emberi élet szentsége, úgy is mint halálbüntetés –, amelyeket nem szabad szavazatszerzési célokból frivol közbeszéd tárgyává tenni. Mert, ellentétben a sokak által hangoztatott „evidenciával", a magyar csöppet sem idegengyűlölő nép, sőt. Vendégszeretetünk, humanizmusunk erény. Minden esendőségével és esetlegességével együtt. És sokkal szerethetőbb, mint az a merev engesztelhetetlenség, amely Európa-szerte sok helyen a határőrök sajátja.
