Az embercsempészek, miután felmarkolták utánuk a fejenként két-háromezer dollárt, Líbiában felrakták őket az ütött-kopott bárkára, elnavigálták valahogy a vízi járművet az olasz partok irányába, majd magukra hagyták utasaikat. A szerencsétlenek egy részét ráadásul a fedélközbe zárták, megtiltva nekik, hogy a fedélzetre jöjjenek. Egy hajó közeledtére pánik tört ki, és az ijedten rohangáló emberek súlya alatt az ócska teknő felborult. Alig pár tucatnyi túlélőt sikerült kihalásznia egy épp arra járó kereskedelmi hajó legénységének, mindenki más nagy valószínűséggel hullámsírba veszett. Ami történt, katasztrófa; ami viszont még nagyobb tragédia, és amiről kevesebb szó esik, hogy egyébként átlagosan minden két hétben egyszer elsüllyed egy rozzant vízialkalmatosság a Földközi-tengeren, a százezrével Európa felé induló afrikaiak pedig tömegével vesznek a vízbe.
A hétszáz menekült tragédiája nem maradt visszhang nélkül, mindenki egyből tudta, ki a felelős a helyzetért. Az egyik oldalról is azonnal volt válasz: az áldozatok a hibásak, miért bízták magukat csempészekre, és különben is, miért nem maradtak otthon? A másik oldalon is rögvest tudták, ki tehet a katasztrófáról: az európaiak a felelősek, akiket hidegen hagy – a máltai miniszterelnök szavaival élve – ez a „tömeggyilkosság”; miért nem költünk még többet az unió polgárainak adójából jobb megfigyelőrendszerre, több mentőhajóra?
– Európának nem kellenek az ingyenélő bevándorlók – kiáltják egyfelől. – Európa magára hagyja, kirekeszti az üldözötteket – süvöltik a másik oldalról. Eközben szörnyű rémképek derengenek fel a jövőről: jósolják, hogy egész Észak-Afrika és a Közel-Kelet megindul majd Európa felé a globális felmelegedés miatt, mert az arabok nem találnak majd sem ivóvizet, sem élelmet elsivatagosodó hazájukban.
Arról mindkét oldal elfeledkezik, hogy egy sokkal nyilvánvalóbb „klímaváltozás” indította meg a menekültáradatot Európa felé: az évszakok változása, pontosabban az úgynevezett arab tavasz beköszönte. 2011-ben Amerika és szövetségesei jó ötletnek tartották felfegyverezni az arab országokban a diktatúrák és féldiktatúrák ellen lázongó tömegeket, segíteni nekik elkergetni a zsarnokokat. Azóta eltelt négy év, és nemhogy az áhított demokrácia nem jött el, hanem éppen ellenkezőleg: polgárháború és anarchia színterévé váltak a korábban prosperáló, de legalábbis működőképes arab országok. Irakban Szaddám alatt is adogattak el ősi műkincseket – az Iszlám Állam ókori városokat robbant fel. Irakban Szaddám alatt is megkopasztották a turistákat a bazárban – most elrabolják őket. Szíriában Aszad kormánya börtönbe záratta az ellenzékét – az iszlamisták lefejezik őket. Az Amerika és szövetségesei által gerjesztett arab tavasz nem a demokrácia rügyeit jelentette, hanem a káoszt és a pusztulás éveit. Éhezést, nyomort és rettegést.
Vajon a vízbe fúlt szerencsétlen százak tényleg saját maguk tehetnek a sorsukról, mert menekülni próbáltak a földi pokolból? Vagy a csempészek a hibásak, akik embertelen módon kihasználták, majd cserbenhagyták őket? Esetleg az európai hatóságok, mert nem építettek gyaloghidat Líbia és Lampedusa között? Lehet, hogy érdemesebb lenne annál a „cégnél” kopogtatni, amelyik előidézte ezt a helyzetet: a felelőtlen demokráciaexportőrnél és európai termékmenedzsereinél.
