Mindennapjaink egyik furcsa ellentmondása, hogy az információhoz való szinte korlátlan hozzáférés miként vezet a tudás elbizonytalanodásához. Ennek megértéséhez rögtön vissza is kell ugranunk néhány évszázadot az időben: a könyvnyomtatás, majd később az írás, olvasás általános elterjedése, illetve az „újságok” megjelenése tette lehetővé, hogy az emberek egyre szélesebb tömegeihez jussanak el a tudomány, a kultúra és a művészet eredményei, a háborúkról vagy a békekötésekről szóló hírek, valójában minden olyan tudás, amelyhez addig nem, vagy csak korlátozottan fértek hozzá. A XV. század közepén indult folyamatokat egyebek mellett az ipari forradalom, valamint a polgárosodás tovább gyorsította és szélesítette, így az 1800-as évek második felére már nem csak a politikai-gazdasági elit kiváltsága volt az információ birtoklása. Nagyjából a XX. század közepéig egyenletes volt a fejlődés: az átlagember fogyasztható mennyiséget tudott befogadni az egyre több forrásból érkező információból. A rádiós-televíziós korszak és az internet berobbanása viszont – egyes álláspontok szerint – a Gutenberg-galaxis végét, ezzel együtt pedig az információs (ma már hálózatinak nevezett) társadalom megszületését hozta magával.
Ebben a társadalomban már itthon is felnőtt egy teljes generáció, amely soha nem vett nyomtatott lapot a kezébe, kizárólag számítógépen vagy okostelefonon olvas híreket – már amennyiben olvas. Önmagában nem is lenne ezzel probléma, de ezeknek a „híreknek” (tisztelet a kivételnek) se minőségükben, se tartalmukban nincs túl sok közük a körülöttünk zajló történésekhez. Jobb esetben húsz-huszonöt, rosszabb esetben hat-nyolc soros zanzásított valamikről beszélünk, amelyekből a hírverseny hatására egy-egy internetes portálon naponta akár több száz is megjelenik. Ezeken a felületeken a szerzőnek esélye sincs a mélyebb összefüggések bemutatására, ebből következően az olvasó a valóság megismerésének esélyét veszíti el. Dante (akinek műve, az Isteni színjáték egyike volt az első nyomtatásban sokszorosított könyveknek) hétszáz évvel ezelőtti szavaival élve így könnyen visszatérhetünk oda, ahol „az igaz útat nem lelém”.
Több olyan internetes bejegyzést is olvastam az elmúlt időben, amelyekben a papíralapú újságot elsőként kézbe vevő fiatalok rácsodálkoztak arra, hogy egy-egy általuk fontosnak tartott hír eredetileg nem az interneten, hanem a nyomtatott sajtóban jelent meg. A boldog tudatlanság rácsodálkozásai voltak ezek. Pedig a hírértékű információk többsége – akár tetszik azoknak, akik a nyomtatott sajtó halálát vizionálják évek óta, akár nem – még ma is ebben a körben kerül elsőként napvilágra. Aztán terjed, átalakul és kibővül a világháló különböző részein: hírportálokon, blogokon, közösségi oldalakon.
Az eligazodásban, ha tetszik, a tájékozódási pontok keresésében manapság éppen arra a politikai-gazdasági elitre számíthat legkevésbé a hírfogyasztó (választó)polgár, amely kezdetben katalizátora volt a tájékoztatás kiterjesztésének. Miért is kérhetnénk számon a fiatal generációk hézagos és felületes tudását saját ügyeinkről és a világ dolgairól, amikor egyes politikusok maguk sem törekszenek a valóság árnyaltabb megismerésére? Kvázi értelmiségiként úgy minősítenek cikkeket és lapokat, hogy azokat el sem olvassák. A többség megelégszik azokkal a kommunikációs összefoglalókkal, amelyeket szervilis szakértők hada állít össze. Ezekből persze soha nem fog számukra kiderülni a rögvalóság. Pedig az egyre gyötrőbb tájékozódási zavart csak ennek ismeretében lehet feloldani. Nem ártana újra meglelni az igaz utat a XXI. századi Magyarországon!
