Vannak, akik szerint máris adódik a következtetés: Magyarországon előretörtek a szélsőségesek. Ha viszont el tudjuk kerülni ezt a rövidre zárt értelmezést, a fenti adatokból jóval összetettebb látlelet bontakozik ki előttünk a mai magyar közállapotokról.
Érdemes hozzátenni, hogy az egyetemisták nemcsak a Jobbikra, hanem az LMP-re is nagyobb arányban voksolnának egy mostanában esedékes választáson, mint a kormánypártokra. A válaszadók 20 százaléka részesíti előnyben a Jobbikot, 14 százaléka az ökopártot, míg a Fidesz–KDNP csupán a harmadik helyen áll 12 százalékkal. Ráadásul a kutatócsoport korábbi adatai alapján ez egyáltalán nem új fejlemény: a Fidesz már egy 2012 legelején készült felmérésben is a harmadik helyre szorult, bár akkor a Jobbik és az LMP még fej fej mellett állt 19, illetve 18 százalékkal. Szintén nem új keletű, de annál meghatározóbb tendencia a „klasszikus” baloldal háttérbe szorulása: az MSZP, a DK, az Együtt és a PM összeadva sem érik el a 10 százalékot az egyetemre járó fiatalok körében.
Ha abból indulunk ki, hogy rendszerkritikus pártokról van szó, egyáltalán nem meglepő a Jobbik és az LMP jó szereplése ebben a korcsoportban. Ahogy az gyakorta elhangzik, az ifjúság eleve jobban vevő a radikális fellépésre, a rendszer egészének elutasítására. S amíg Magyarországon nincs valamirevaló baloldal – ezt nem én állítom, hanem az idézett kutatás számai –, addig e radikalizmust leginkább a Jobbik testesíti meg számukra (konszolidáltabb lázadóknak pedig ott az LMP). Ez a magyarázat kétségkívül tetszetős, de önmagában valószínűleg nem elégséges. E két párt esetében ugyanis arról sem szabad megfeledkezni, hogy a mai magyar politikai palettán nekik a legfiatalosabb a kommunikációjuk – részben kényszerűségből. A sajtó fősodrából kiszorulva a Jobbik és az LMP is kénytelen hangsúlyosan támaszkodni az internetre, a közösségi médiumokra.
Tudnivaló viszont, hogy korunkban „a médium maga az üzenet”: e kommunikációs csatornák tudatos alkalmazása eleve vonzó az azokat nagyobb arányban használó fiatalok számára.
Persze itt nemcsak úgy általában vett fiatalokról, hanem egyetemi hallgatókról van szó. Az, hogy a városias, értelmiségi karakterű LMP-nek vannak tartalékai ebben a rétegben, önmagában nem igazán meglepő – hiszen szinte kizárólag itt vannak tartalékai. De mi magyarázza a kevésbé intellektuális Jobbik sikerét ebben a közegben? Érdemes felidézni, hogy maga a Jobbik is egyetemi mozgalomként indult, és a későbbiekben sem tévesztette szem elől ide visszanyúló gyökereit, az egyetemi életben meglévő beágyazottságát. A párt nemcsak a hátrányos helyzetű kistelepüléseken építkezett tudatosan, lépésről lépésre, hanem a felsőoktatási intézményekben is, „beépülve” a hallgatói önkormányzatokba, valamint aktív propagandatevékenységet kifejtve. Talán épp ennek kívánja elejét venni a hírek szerint az ELTE-n bevezetni tervezett rasszizmusellenes tantárgycsomag – kérdés, milyen sikerrel. A Jobbiknak azonban a szorgalmas terepmunka mellett másra is szüksége volt: arra, hogy az egyetemisták körében pár évvel ezelőtt még toronymagasan vezető Fidesz fokozatosan magára hagyja, és így átengedje neki ezt a réteget.
Azt, hogy ez így történt, megintcsak a számok erősítik meg. Jelenleg a megkérdezett hallgatók alig több mint 10 százaléka – a biztos pártválasztók közül is csupán minden ötödik – szavazna arra, hogy a Fidesz maradjon kormányon. Ez pedig alapvető átrendeződést jelez a jobboldal vezető erejének támogatói körében. Ahogy arra annak idején többen is rámutattak, az előző kormányzati ciklus közepe táján fordult elő elsőként, hogy döntően középosztálybeli fiatalok vonultak utcára a Fidesz ellen, míg idősek és középkorúak mellette. Ez pedig nem csupán azt jelenti, hogy az idő vasfoga a párt szavazóbázisát sem kímélte, hanem azt is, hogy időközben megváltozott a kormányzat politikája által megszólítottak összetétele.
2002-es vereségéből okulva a Fidesz érthető módon odafigyelt arra, hogy a feltörekvő, aktív rétegek mellett a leszakadók és az inaktívak, különösképpen a nyugdíjasok számára is legyen mondanivalója, de üzenetei ma már egyre kevésbé szólnak az iskolázott fiatalokhoz. Már csak stílusukat tekintve sem: az épp most futó nemzeti konzultációs kampány például átlátszóan manipulatívnak tűnhet, s ezért kifejezetten taszító lehet számukra (még a radikálisabbak számára is). De e politika tartalmával is nehezebben tud azonosulni az a réteg, amely a gazdaság stabilizálódása ellenére sem lát maga előtt igazi perspektívát a munkaerőpiacon, ahová hamarosan ki kell majd lépnie – különösen a nyugati lehetőségekkel és az ottani bérekkel való összevetésben.
Az utóbbi természetesen nem kizárólag a jelenlegi kormány hibája, de az egyetemi hallgatók nem is csak a jobboldalt „büntetik”. Hanem, mint láthattuk, a baloldalt éppúgy, sőt általában a rendszerváltó pártokat, a korábbi politikai váltógazdaság szereplőit. Minden bizonnyal ez lehet a Jobbik és az LMP népszerűségének kulcsa, ahogy a demokráciával kapcsolatos szkeptikus alapállásé is: a felmérés által megszólaltatott generáció tagjai már a rendszerváltás után születtek, s politikai eszmélésük is legfeljebb az utóbbi öt-tíz évre tehető.
Nekik már nincs közvetlen tapasztalatuk a hőskorról, ők már nem tudnak lelkesedni a demokráciáért, mint kivívandó eszményért (bár nem is kellett csalatkozniuk ezzel kapcsolatos reményeikben). Számukra a demokrácia adottság, méghozzá eléggé kisszerű adottság, ami nem azonosulást kelt, hanem fásultsághoz vezet. Számukra a Fidesz már nem fiatal demokraták szövetsége, hanem épp olyan őskövületeké, amilyennek az egykori állampárt képviselői tűnhettek a Bibó-szakkollégium hallgatóinak szemében. A régi jobb- és baloldal már nem az ő nyelvükön beszél, nem az ő problémáikra reflektál. Erre érzett rá jobb pillanataiban az LMP, sőt újabban a Jobbik is, amely ma már a XXI. század pártjaként aposztrofálja magát.
Az egyetemisták politikai nézeteire – hacsak éppen nem konkrét oktatáspolitikai intézkedések ellen tiltakoznak – könnyű legyinteni, hiszen nem képviselnek kiterjedt választói réteget, és véleményük egyébként sem mondható tipikusnak a társadalom egészére nézve. Ezt a kisebbségi helyzetet, a fősodortól való távolságot feltehetőleg ők is érzik, amikor jelentős számban fordulnak el a politikától mint olyan területtől, amely nem velük foglalkozik, nem az ő mindennapjaikról szól. Nem szabad azonban elfelejteni azt a triviális tényt, hogy többségükben közülük fognak kikerülni a jövő politikusai és véleményformálói. Ez a jövő pedig nincs is olyan messze.
Egyáltalán nem mindegy tehát, ki tudja megszólítani ezt a réteget. És nem feltétlenül azért, mert ha a Jobbik lesz az, akkor jön a barna veszedelem. Sokkal inkább a szürke veszedelem fenyeget bennünket, a politika elszürküléséé, eszmények nélkülivé válásáé. Nagy adag idealizmus kell ahhoz, hogy ennek az ellenkezőjében bízzunk – azt meg ki mástól remélhetnénk, mint az ifjúságtól?
