Vannak, akik szerint máris adódik a következtetés: Magyarországon előretörtek a szélsőségesek. Ha viszont el tudjuk kerülni ezt a rövidre zárt értelmezést, a fenti adatokból jóval összetettebb látlelet bontakozik ki előttünk a mai magyar közállapotokról.
Érdemes hozzátenni, hogy az egyetemisták nemcsak a Jobbikra, hanem az LMP-re is nagyobb arányban voksolnának egy mostanában esedékes választáson, mint a kormánypártokra. A válaszadók 20 százaléka részesíti előnyben a Jobbikot, 14 százaléka az ökopártot, míg a Fidesz–KDNP csupán a harmadik helyen áll 12 százalékkal. Ráadásul a kutatócsoport korábbi adatai alapján ez egyáltalán nem új fejlemény: a Fidesz már egy 2012 legelején készült felmérésben is a harmadik helyre szorult, bár akkor a Jobbik és az LMP még fej fej mellett állt 19, illetve 18 százalékkal. Szintén nem új keletű, de annál meghatározóbb tendencia a „klasszikus” baloldal háttérbe szorulása: az MSZP, a DK, az Együtt és a PM összeadva sem érik el a 10 százalékot az egyetemre járó fiatalok körében.
Ha abból indulunk ki, hogy rendszerkritikus pártokról van szó, egyáltalán nem meglepő a Jobbik és az LMP jó szereplése ebben a korcsoportban. Ahogy az gyakorta elhangzik, az ifjúság eleve jobban vevő a radikális fellépésre, a rendszer egészének elutasítására. S amíg Magyarországon nincs valamirevaló baloldal – ezt nem én állítom, hanem az idézett kutatás számai –, addig e radikalizmust leginkább a Jobbik testesíti meg számukra (konszolidáltabb lázadóknak pedig ott az LMP). Ez a magyarázat kétségkívül tetszetős, de önmagában valószínűleg nem elégséges. E két párt esetében ugyanis arról sem szabad megfeledkezni, hogy a mai magyar politikai palettán nekik a legfiatalosabb a kommunikációjuk – részben kényszerűségből. A sajtó fősodrából kiszorulva a Jobbik és az LMP is kénytelen hangsúlyosan támaszkodni az internetre, a közösségi médiumokra.
Tudnivaló viszont, hogy korunkban „a médium maga az üzenet”: e kommunikációs csatornák tudatos alkalmazása eleve vonzó az azokat nagyobb arányban használó fiatalok számára.