Mostanában ez a téma elsősorban a pedagógusok fizetésének további emelése kapcsán vetődik fel. E nézettel az a probléma, hogy eleve rossz a kérdésfeltevés. Szakmai szempontból ugyanis a kérdéskört a következőképpen kellene megközelíteni: milyen források állnak rendelkezésre, és milyen prioritások vannak azok elköltésével kapcsolatban? Az nyilvánvaló, hogy a mindenkori béremelés elsődleges forrása a megtermelt új érték, vagyis a GDP. Az is ismert azonban, hogy ez az érték nem annyi, amennyinek látszik. Ugyanis csökkenti a külföldi cégek által elvitt profit, osztalék, illetve a külföldiek nálunk keresett bére. Ez utóbbi egyébként nem is kevés, hiszen egy friss OECD-elemzés szerint a nálunk többnyire vezető beosztásban dolgozó, kimagaslóan kereső külföldiek száma elég nagy.
Ha mindezt levonjuk a GDP-ből, akkor még mindig nem a mienk a megmaradt érték. Ugyanis ebből még törleszteni kell az esedékes hitel- és kamat-visszafizetési kötelezettségeket. Az ezután megmaradó értékből pedig további kötelezettségei is vannak az államnak, mint például az EU-s és egyéb szervezetekben való tagsági díjak fizetése, a NATO-tagságból származó katonai műveletek finanszírozása, nyugdíjak fizetése. A kötelező kiadások levonása után megmaradó rész az, amelyről szabadon lehet dönteni abban a tekintetben, hogy abból állami béreket emelünk, vagy például beruházunk: utat, színházat, iskolát, kórházat vagy stadiont építünk.
Természetesen ezeknél az összegeknél, ha a beruházásokat EU-s források is támogatják, akkor csak a hazai társfinanszírozás költségeivel kell számolnunk. Pontosabban nemcsak vagy-vagy döntések hozhatók, hanem arányokat is meg lehet határozni, vagyis hogy mire mennyit szánunk. Tehát az, hogy a szabadon felhasználható összeget mire és milyen arányban kívánja fordítani a mindenkori kormány, elsősorban értékválasztás kérdése. Mégpedig azt fejezi ki, hogy mit tart fontosnak. Például a gazdaságilag és társadalmilag egyaránt sikeres skandináv országok az oktatást, az emberbe és a tudásba való beruházást tartják a legfontosabbnak, ezért a kormányok prioritási listája elején szerepel az oktatás minőségének állandó javítása és az ahhoz szükséges megfelelő szintű bérek biztosítása.
A béremelések kérdése nálunk is egyre gyakrabban vitatott téma, s azon belül különösen a pedagógusok bérével, a további emelés szükségességével kapcsolatban fogalmazódnak meg esetenként egymástól nagyon eltérő vélemények. Mindenesetre az nyilvánvaló, ha ez a terület nálunk is a prioritási lista elejére kerülne, akkor az adott év költségvetési keretei között gondolkodva ez azt jelentené, hogy másra kellene kevesebbet szánni, azaz más területekről kellene átcsoportosítani erőforrásokat az oktatás területére. Tehát adott költségvetés esetén nincs olyan, hogy úgy emelünk bért, úgy költünk többet például az oktatásra, hogy annak forrását nem vesszük el mástól. Hosszabb távon persze erre is van lehetőség, feltéve, hogy az ország gazdasági teljesítménye és az abból Magyarországon maradó értékrész növekszik. Az ország teljesítményének érdemi javításához azonban éppen a tudásnövelés, az oktatás tud a legjobban hozzájárulni.
A jó logika ezért nem az, hogy majd ha többet termelünk, akkor jut több az oktatásra és a pedagógusbérekre, hanem fordítva: többet kell juttatni az oktatásnak azért, hogy javuljon az ország gazdasági teljesítménye. Ezt elsősorban úgy lehet megvalósítani, ha a rendelkezésre álló összeg szétosztásáról szóló döntéseknél az oktatás, ami a sikeres gazdasághoz és társadalomhoz egyaránt fontos, a prioritási lista elejére kerül. De ezen a ponton térjünk vissza végül az eredeti gondolatra, arra, hogy lehet-e, szabad-e hitelből béremelést megvalósítani.
Ez a kérdés nyilvánvalóan akkor vetődik fel, ha nem sikerül a rendelkezésre álló pénzekből valamennyi, a politikai értékrend alapján indokolt kiadásra forrást biztosítani.Tudjuk, hogy nem jó szembemenni a költségvetési hiány tekintetében az EU-val, hiszen ott lebeg a fejünk felett Damoklesz kardja: ha túllépjük a háromszázalékos hiányküszöböt, jöhet újra a túlzottdeficit-eljárás. Arra azonban nincs előírás, hogy a három százalék alatt hol húzzuk meg a határt, azaz konkrétan mennyire közelítjük meg a három százalékot. Ez némi rugalmasságot ad a költségvetés tervezőinek abban, hogy indokolt esetben többletkiadásokat is vállalhatnak, ha azok hozzájárulnak a gazdasági fejlődéshez, a munkahelyteremtéshez és a társadalmi haladáshoz. Az oktatásügy pedig ilyen.
Összefoglalva a lényeget, végre nem a hitelből való bérfinanszírozás lehetetlenségéről, hanem az ország jövője szempontjából fontos prioritásokról kellene őszintén vitatkozni. Hiszen az az idő, amikor a jövőre fel kell készülnünk, most van.
A szerző közgazdász
