A Freedom House átalakuló országokkal kapcsolatos legutóbbi jelentéséből megtudtuk, hogy Magyarország már nem tekinthető megállapodott demokráciának, hanem lecsúszott a félig konszolidált demokráciák kategóriájába, míg például Lengyelország, Litvánia, Lettország, de különösen Észtország a legjobb minősítést kapta – már ami egyáltalán lehetséges az Egyesült Államokon kívüli ország számára. A hét mutató átlagaként számított úgynevezett demokráciaindex egytől hétig terjedő skálán osztályozza az egyes országokat, ahol az 1-es álomhatár valószínűleg a nem osztályozott Egyesült Államokra vonatkozik, míg a 7-est Türkmenisztán közelítette meg. Közöttük hazánk – a maga 3,18-as osztályzatával – valahol félúton található.
A jelentésben nem is annyira Magyarország az érdekes, inkább az, hogyan minősíti a Freedom House ugyanazokat az eseményeket a baráti és az ellenséges országok viszonylatában. Oroszország esetében például a következőképpen értékel: „2014-ben az orosz kormány a meglévő és újabb törvényeket arra használta, hogy zaklassa a civil szervezeteket, emberi jogi aktivistákat és más kritikusokat, külföldi ügynököknek és szélsőségeseknek minősítve őket. Míg az állami tévécsatornákat kirívó kormánypropaganda uralja, a hatóságok jogi és különböző más eszközökkel igyekeznek nyomást gyakorolni az ország néhány független hírforrására, mint amilyen a Dozsgy TV és a Vedomosztyi vagy számos más média és internetes hírportál.” Ezzel szemben, amikor a legdemokratikusabb osztályzatú balti országokban betiltják az orosz nyelvű adásokat (például Lettországban a Rosszija RTR TV-t), akkor az értékelés úgy szól, hogy ezt azért teszik, mert keresik a megfelelő választ a gyűlöletkeltő, a társadalmat megosztani igyekvő orosz propagandára. Míg az értékelés elítéli, hogy Oroszországban a külföldről finanszírozott szervezeteket külföldi ügynökökként minősítik, addig ez Amerikában – akár a Norvég Alap által támogatott szervezetek esetében is – természetesnek tekinthető.
Magyarországgal kapcsolatban kifogásolják például a választási rendszer átalakítását (mert túlságosan kedvez a többségnek – ez volt az ok, amiért a félig konszolidált demokrácia kategóriájába csúsztunk le), miközben a demokrácia mintaállamainak tekintett angolszász országokban olyan aránytalan a választási rendszer, hogy az uralkodó kétpárti struktúrába harmadik pártnak bejutni szinte lehetetlen. Az Egyesült Államokban például több mint másfél évszázada csak demokrata vagy republikánus kormányok és képviselők vannak. Amikor 1992-ben egy milliárdos, Ross Perot függetlenként elindult az elnökválasztáson, 19 százalékot ért el, de a szavazatok egyötödével sem tudott egyetlen elektori szavazatot sem biztosítani magának. A kétpárti rendszer egyébként különösen előnyös a pártfinanszírozók (multinacionális cégek, pénzvilág) szempontjából. Szemben ugyanis a rulettel, ahol a pirosra és a feketére egyszerre téve a játékos semmit sem nyer, a pártokra fordított összeg állami megrendelések vagy a finanszírozó számára kedvező politikai döntések formájában többszörösen megtérül. Ha tehát valaki mindkét pártot finanszírozza, biztos nyereségnek tekinthet elébe. Ezért azután az ilyen rendszerek rendkívül tartósnak bizonyulnak – a Freedom House kategorizálásában ezeket az országokat a legjobb gyakorlatot magukénak mondható, konszolidált demokráciák közé sorolják.
A Freedom House egyébként 1941-ben, az akkori amerikai elnök, Franklin D. Roosevelt bábáskodásával jött létre abból a célból, hogy az akkor uralkodó izolacionista amerikai közvéleményt a II. világháborúba való belépésre hangolja. A hidegháború idején erős támasza volt a NATO-nak, a Szovjetunió felbomlása óta pedig arra törekszik, hogy a posztkommunista országokban elősegítse a független médiumok és civil szervezetek létrejöttét, valamint támogassa azok működését. Az intézmény világszerte mintegy 120 szakértőt és aktivistát alkalmaz, költségvetésének kétharmada az amerikai kormánytól származik. Az elmondottak értelmében a Freedom House értékelése, amelyet amerikai pénzből fizetett szakértők állítanak össze, lényegében a mindenkori amerikai kormány és az adott országok viszonyának alakulását fejezi ki. Ezért természetes, hogy ugyanazokat az eseményeket vagy tényeket – az amerikai érdekek függvényében – különbözőképpen ítéli meg.
