Le a kalappal Vértes András és csapata előtt: még az élettől is elmegy a kedve annak, aki legutóbbi elemzéseiket elolvassa. Nagy kihívás lehetett ennyi csúsztatással és mellébeszéléssel eltörpíteni a pozitív tendenciákat, annál is inkább, mert idén már az összes mutatóról azt kellett bebizonyítaniuk, hogy bár első ránézésre – megtévesztő módon – tényleg javulás olvasható ki belőlük, valójában a biztos csőd felé visznek.
Hálásak lehetünk, hogy a GKI ilyen szemfüles és nem hagyja, hogy megtévesszenek bennünket az unió által is igazolt tényadatok, vagyis a csökkenő munkanélküliség, a viszonylag gyors beruházási-fogyasztási bővülés, az adósságcsökkenés és az államadósság kamatterheinek mérséklődése, a javuló külkereskedelmi mérleg, illetve folyó fizetési mérleg és a költségvetés tartós egyensúlya. Virágzott a kreativitás az intézetnél: minden pozitívumban találtak egy kis negatívumot, minden jó hírben egy cseppnyi rosszat; mindez csak a számukra megfelelő (vagyis a legsportszerűtlenebb) viszonyítási pont megtalálásán múlik. Márpedig ehhez nagyon értenek. Még 2009–2010-ben, az államcsődtől karnyújtásnyira is derűlátó előrejelzéseket tudtak publikálni („javul az egyensúly”), számukra tehát nincs lehetetlen feladat. Csakhogy a kihívás mindig onnan érkezik, ahonnan a legkevésbé várjuk, és sajnos ez még a GKI-ra is érvényes. Az egyértelműen javuló magyar gazdasági folyamatokat látva a globális The Economist – hazánk régi jó barátjaként – úgy döntött, hogy egyszerűen lehagy minket a nemzetközi listájáról. Eltűntek a magyar adatok az újságból – véletlenül vagy szánt szándékkal, ne firtassuk. Bármennyire is kreatív a Vértes-csapat, ilyen gátlástalansággal még ők sem tudnak versenyezni. A neoliberális The Economist húzásához képest amatőr munkának tűnik az olyan zseniális szófordulatok bevezetése, mint a „lassan lassuló növekedés” vagy a „csökkenő reálbér-emelkedés”. Lássuk be, a GKI mégsem teheti fel a honlapjára, hogy kedvező gazdasági tendenciák esetén (szigorúan polgári kormányok idején) technikai szünetet tartanak.
Matolcsy György jegybankelnök azonban résen volt, és a The Economist törzsolvasójaként egyből kiszúrta a turpisságot, amiért nem restellt panaszt tenni a szerkesztőségnél. Joggal, hiszen a globális hetilap olvasóit nem tisztességes félrevezetni, még akkor sem, ha a kedvező magyar fordulat nincs ínyére a laptulajdonosoknak. A GKI-s lódításoknak ezzel szemben nincs tétjük: valószínűleg csak olyanok olvassák kötelező jelleggel, mint Pápa Levente, az egyedülálló Együtt párt egyre magányosabb szakértője, vagy a ráérő idejében a kormányt szakmányban szapuló Bodnár Zoltán, a nagyítóval sem látható liberális minipárt önjelölt tanácsadója. (Utóbbit egyébként nem szabad lebecsülni: aki képes a magyar adófizetők pénzéből Moszkvában egy fantomplázát úgy felhúzni, hogy az építő-exportőr vállalat egy téglát sem vitt ki az országból, és ezt évekig senki nem vette észre, az nem kispályás játékos.)
De a csapásokat csapások követik, a héten ugyanis a vélelmezett hátországból egy újabb nem várt támadás következett be. Az Orbán-kabinettel kritikus George Friedman amerikai geopolitikai nagyágyú, a globális Stratfor kutatóintézet vezetője maga ismerte el, hogy az európai ortodoxia megbukott. Vége, befellegzett, nincs értelme tovább erőltetni, helyette inkább egy másik, működőképes verzión kellene dolgozni, vagy hagyni az uniós tagállamokat, hadd válasszanak személyre, pontosabban országra szabott kilábalási programot. Nehéz a váltás. A csütörtöki euróövezeti csúcstalálkozón a csőd szélén álló görögöknek még mindig ugyanazt az ortodox megoldási javaslatot ismételgették, ami hat éve csak kárt okoz, mégsem képesek változtatni rajta. Az Eurócsoport tagjai (az euróövezet pénzügyminiszterei) bohózatba illő nyilatkozatsorozatot adtak ki, mielőtt bizonytalan időre felfüggesztették az amúgy is meddő tárgyalásokat. Friedmannek sajnos abban is igaza lehet, hogy a 28 tagállamból álló Európai Unióból már csak a bürokrácia maradt meg: a problémákkal érdemben senki sem foglalkozik, de papíron még minden a legnagyobb rendben van. A pénzügyminiszterek tanácskozását ezért nevezhetjük alkalmatlan eszközzel elkövetett kísérletnek is, amelynek büntetési tétele szerencsére korlátlanul enyhíthető. (Ilyen például Woody Allen börtönben készített szappanstukkere, amely a szökés idején zuhogó esőben egyszerűen elolvadt, így a delikvenst szépen visszakísérték a dutyiba.)
Szintén enyhítő körülménynek számíthat az ittas vagy bódult állapot, a korlátozott beszámíthatóság és a kóros elmeállapot; a Jean-Claude Junckerrel terhelt Európai Bizottság tetszés szerint válogathat az okok közül, de ettől a görög helyzet sem ortodoxiával, sem anélkül nem lesz megoldva. A csúcsértekezletnek nevezett komédia számunkra még egy tanulságot jelentett: ebbe az euróövezetbe kár lett volna túlságosan sietni. Kívülről úgy fest, hogy az Eurócsoportban a problémamegoldás helyett inkább a kreatív problémagyártásra összpontosítanak a tagok. A hét legcinikusabb nyilatkozatáért járó díjat a német jegybankelnök, Jens Weidmann vihette el, aki valószínűleg túlzásba vitte a politikai korrektséget, amikor azt találta mondani, hogy a maga részéről „aggódik” a görög bankok fizetésképtelensége miatt. (Miután a német bankok szinte mindent megtettek azért, hogy a görög betétek náluk landoljanak ) Mario Draghi, az Európai Központi Bank (EKB) elnöke legalább egy-két reménykeltő mondatot kipréselt magából (többet a németek úgysem engedtek volna), és biztosította a rendkívüli likviditási keretet a görög pénzintézeteknek.
Más említésre méltó előrelépés nem történt. A több százmilliárd eurós mentőalapok, az Európai Bizottság (amelynek vezetője fel sem vette a telefont Alexisz Ciprasz görög kormányfőnek), a Nemzetközi Valutaalap (amely már májusban gálánsan megjósolta a közeli görög államcsődöt) és a nemzeti érdekek mentén széthúzó EKB ennyire képes. Ezért ha olyan adatokat ér el egy ország az unortodoxiával, amit még a The Economistnak is érdemes eltagadnia, akkor vegyük ezt bátran dicséretnek! A kényszerű hallgatás a tehetetlenséget és az ellenérvek hiányát bizonyítja. Holott hibákból bizony akad bőven, a vasárnapi kötelező zárva tartástól az uniós források részleges felfüggesztéséig. Ezért is érthetetlen, miért nem lehet legalább azt elismerni, ami valóban a javulást bizonyítja. Miért kell zsonglőrködni a szavakkal, lenézni, kicsinyíteni a magyar társadalom áldozatvállalását, erőfeszítéseit? Kockázatot, veszélyt amúgy is tartogat számunkra a jövő, elég a megoldatlan menekültkérdésre, a külhoni magyarokat is érintő ukrán–orosz konfliktusra, a legnagyobb exportpiacunknak számító euróövezet lomha gazdaságára vagy az uniót veszélyeztető amerikai szabad kereskedelmi egyezményre gondolni. Ha a Századvég Gazdaságkutató csütörtöki jelentését és a GKI két nappal korábban publikált előrejelzését egybevetjük, úgy tűnik, mintha nem is ugyanarról az országról szólna a két elemzés.
Értjük az indulatokat, de minimális szakmai színvonalat azért illene tartani.
