Öt év a mérlegen

Néhány megjegyzés a kormányzást értékelő konferencián elhangzottakhoz.

Ez utóbbi félmondat át is vezet a következő, a miniszterelnök által megfogalmazott érdekes gondolathoz, miszerint a hazai adórendszer és az azt létrehozó adóreform az elmúlt öt év sikertörténetének alapköve, s ezt minden körülmények között meg kell védeni bármifajta változtatási szándék ellen, mert különben „nem lesznek megtermelt jövedelmek”. A kormányfő korábbi megnyilvánulásaiból, valamint a nemzetgazdasági politikát alakító döntéshozók nyilatkozataiból egyértelműen kiderül, hogy kis hazánk szándékosan vesz részt abban a Kelet-Európában folyó öldöklő adóversenyben, amelynek célja az elsősorban külföldi forrású működő tőke idevonzása. A versenyben részt vevő országok úgy gondolják, ez az egyetlen, jelen körülmények között járható út a hazai kibocsátás és export növelése, a pozitív külkereskedelmi szaldó, s ezáltal a gazdasági növekedés mint unikális cél eléréséért. Az EU-tagállamok közül nem egy, köztük Magyarország is ellenzi a közös uniós adópolitikát, síkraszáll az adózás nemzeti keretek között tartása mellett. Ám a legújabb kutatásokban napvilágra került adatokból levonható olyan következtetés (is), hogy ez az út nemcsak téves, de hosszú távon katasztrofális következményekkel is járhat egész Európára nézve.

A fenti következtetést Thomas Piketty fogalmazta meg A tőke a XXI. században című művében. Igen hosszú, sok esetben évszázadokat meghaladó adatsorokkal dolgozik a francia közgazdász; állítása szerint az 1789-ben kirobbant francia forradalom fő oka a társadalmi egyenlőtlenség, a vagyonok szélsőséges koncentrációja volt. A népesség 10 százaléka tartotta kezében a nemzeti magánvagyon mintegy 90 százalékát – a felső egy százalék pedig még ezen belül is a vagyon több mint felét tulajdonolta –, miközben a franciák felének egy árva fityingje sem volt. Ez valóban elég oknak látszik arra, hogy komoly elégedetlenség alakuljon ki, ami aztán radikális változásokat okoz. Ebben (még) nincs semmi új, a jelenséget sokan, köztük egy Karl Marx nevű közgazdász is elemezte, fő műveként megalkotva A tőkét. A XX. század elejére, az I. világháború kitöréséig a tőke szabad áramlása, globalizációja a mostanihoz hasonló szintet ért el. Ennek, valamint annak következtében, hogy a tőkét nem – vagy csak egészen minimális mértékben – terhelték adók, szerte Európában a franciához hasonló, forradalomkori szintre ért a magánvagyonok koncentrációja. Miután történelmi tapasztalat, hogy az ipari forradalom óta a tőke hozama mindig meghaladja a termelékenység és a népesség növekedésének összegét, az adózatlan tőke minimális újrabefektetése (is) a nagy vagyonokat még nagyobbá teszi. Ez a koncentráció okozta a XX. század eleji forradalmakat.

Tőkét terhelő adók híján a koncentráció folytatódott volna, közbeszólt azonban a nagy egalizáló, az I. világháború, majd a gazdasági válságok és a II. világháború. Az események során a tőke sok országban szinte megsemmisült (lásd Németország), következésképpen csökkent a fentebb leírt vagyonkoncentráció. Európában jellemző volt a 70-90 százalékos szintről a 20-30 százalékra való visszaesés. Ez nem azt jelenti, hogy a középosztály gazdagodott, hanem hogy mindenki elszegényedett. A tőke megsemmisülése értelemszerűen magával hozta a tőkejövedelmek zuhanását is. Ezt az egyenlőség felé mutató tendenciát még fokozták, illetve a tőke újjáéledésének eredményeképp újra feltámadó egyenlőtlenséget mérsékelték a háború után bevezetett progresszív vagyonadók, örökösödési adók, továbbá más címeken a tőkére és a tőkejövedelmekre kivetett terhek (például osztalékadó).

Látható tehát, hogy a vagyoni különbségeket háromféleképpen lehet eltüntetni vagy mérsékelni. 1. Kommunista forradalom útján, amikor magát a tőkét szüntetik meg, létrehozva a köz- vagy „társadalmi” tulajdont. Ez zsákutcának bizonyult. 2. Háború útján, ami részben vagy egészben megsemmisíti a tőkét, lerombolva az ipart, ingatlanállományt stb. Szintén nem járható út. 3. A tőke adóztatása útján, vagyonadók, örökösödési adó és a tőkejövedelmet terhelő adók révén. Fontos megemlíteni, hogy az említett progresszív adóztatás egész Európában, sőt a világ más részein is jelen volt (Egyesült Államok). A tőkét terhelő magas adók elleni harc meghirdetése Ronald Reagan és Margaret Thatcher nevéhez fűződik a múlt század 80-as éveinek elején. Fő okként a versenyképesség csökkenését jelölték meg. Ismerős mondat, ugye? Piketty szerint az Egyesült Államok versenyelőnye nem a magas adók miatt csökkent, hanem azért, mert a háborúk sokkjából magához térő világ egyszerűen utolérte Amerikát.

A tőkét terhelő adók csökkentését szerinte maga a tőke, valamint annak megjelenési formái, a bankok, multinacionális vállalatok és azok nagytulajdonosai szorgalmazzák. A tőkére és a tőkejövedelmekre kivetett adók csökkenése, továbbá a globalizáció következtében újra megkezdődött a vagyonok koncentrációja, ami mára megközelítette, változatlan trendek mellett pedig tíz-tizenöt éven belül eléri az I. világháború előtti szinteket (van, ahol ez már meg is történt). Ez pedig előrevetíti nos, hogy mit, döntse el az olvasó. E helyütt ki kell térni a gazdaságpolitikusok által mindenre jó csodaszerként kezelt gazdasági növekedésre is. Bizonyos közgazdászok lázasan keresik a „fenntartható” növekedési szintet, a bruttó nemzeti össztermék (GDP) százalékában kifejezve. Számukra érdekes adalék lehet, hogy az emberiség történelme folyamán az ipari tőke megjelenéséig Piketty szerint a növekedés nem haladta meg az évi 0,8 százalékot, ami nagyjából megegyezett az emberiség létszámának növekedésével – tehát valójában nulla volt. Az ok: nem volt működő tőke. Piketty véleménye az, hogy a felzárkózó országokban mért évi 8-10 százalékos növekedés a felzárkózás sikerével arányosan csökken, majd megszűnik, néhány éven belül az 1-2 százalék közötti éves növekedés lesz az általános, legalábbis Európa fejlettebb részében.

A felzárkózás persze fontos, de illúzió azt hinni, hogy ezzel a társadalmi egyenlőtlenségek eltűnnek: épp ellenkezőleg, növekednek; a tőkére és a tőkejövedelmekre kivetett progresszív adó hiányában az elviselhetetlenségig. És ez nemcsak a fejlett országokra igaz, hanem kis hazánkra is. Elég összehasonlítani három számot: 1. létminimum, 2. átlagbérek, 3. a száz leggazdagabb magyar vagyoni helyzete most és tíz évvel ezelőtt. A nagy vagyonok növekedése transzparens. A munkabéreké vagy a gazdasági növekedésé és a népszaporulaté együtt kevésbé. A következtetés: fizess adót ma, vagy elveszik/lerombolják a vagyonodat holnap (utódaid életében). Lokális szinten az adóverseny Piketty szerint nem nyerhető meg – hosszabb távon a vázolt eredménnyel jár.

A francia közgazdász megoldási javaslata egy európai együttműködésen alapuló, a tőkejövedelmeket megadóztató adórendszer, melyet mielőbb, demokratikus vitában kiérlelve és elfogadtatva kell létrehozni egy demokratikusan, közvetlenül választott pénzügyi parlamenttel együtt (miután az Európai Parlament jelenlegi formájában semmilyen komoly adó- és pénzügyi változás beindítására vagy kezelésére nem alkalmas). Ellenkező esetben hosszabb, több évtizedes távlatban Európa és az EU a leírt egyenlőtlenségi csapdába esik, s bármilyen vélt vagy valós versenyt mind ázsiai, mind amerikai kihívóival szemben el fog veszíteni, nem beszélve a jósolt társadalmi robbanásokról. Piketty gondolatai nem tartoznak a csodaszerek kategóriájába. Következtetéseivel lehet és kell is vitázni, amint ezt a szerző saját maga is sok helyütt javasolja. Roppant lényeges elemnek tartom az együttműködésre való ösztönzést. Ennek hiánya ugyanis elkerülhetetlenül a történelem megismétlődéséhez vezet.