Az első az úgynevezett új merkantilizmus. A merkantilista gazdaságpolitika a XVII. században élte virágkorát, legismertebb képviselője és egyben kidolgozója Jean-Baptiste Colbert, XIV. Lajos francia király minisztere. Lényege dióhéjban az exporttöbblet; a merkantilista országból több árut és szolgáltatást exportálnak, mint amennyit behoznak. A közvetlen cél akkor az volt, hogy megakadályozzák a nemesfémnek, a pénz alapanyagának kiáramlását az országból. Az ennek eléréséhez felhasznált eszközök között szerepeltek az ország iparát védő vámok és az állam aktív gazdasági szerepvállalásának keretében az iparosoknak nyújtott anyagi támogatások. A merkantilizmus ezáltal elősegítette a polgárosodást is.
Ma a védővámok Magyarország uniós tagsága és egyéb nemzetközi egyezmények miatt nem alkalmazhatók. Működnek viszont a támogatások, és az exporttöbbletre törekvés is jelen van. Ennek bizonyítéka a folyamatos, évek óta pozitív külkereskedelmi szaldó. Szintén változott a hazai fizetőeszközhöz való viszony, tudniillik manapság a gyengébb forint számít az export egyik elősegítőjének. De ne feledjük: a Napkirály korában nem volt infláció, a francia frank pedig nemesfém-fedezetű pénz volt. A mai magyar politikában az állam szintén aktív gazdasági szereplő, az uniós források és a hazai nemzeti támogatások elosztója; s a kormányzat által deklarált elvek betartása esetén valóban nagyfokú hasonlóság volna felfedezhető a mai és a néhány évszázaddal korábbi gyakorlat között. Az aktuális helyzet a teljes mértékben célzott támogatáselosztást nem teszi lehetővé, bár a kormány a maga részéről mindent megtesz. Colbert vélhetőleg borzadva szemlélné az előző kormányok időszakából itt maradt, neoliberális alapokon nyugvó szerződéseket. Külföldi beruházóknak szinte teljes adómentességet és kvázi területenkívüliséget garantáltak üzleti titoknak minősített szerződések keretében. Továbbá multinacionális tulajdonban lévő hipermarketek magyarországi leánycégei működhetnek veszteségesen az idők végezetéig, üzleti eredményüket az adózási szempontból legkedvezőbb feltételeket kínáló adóparadicsomokba transzferálva, teljesen törvényesen és az adóhivatalnak tetsző módon.
Ez utóbbi félmondat át is vezet a következő, a miniszterelnök által megfogalmazott érdekes gondolathoz, miszerint a hazai adórendszer és az azt létrehozó adóreform az elmúlt öt év sikertörténetének alapköve, s ezt minden körülmények között meg kell védeni bármifajta változtatási szándék ellen, mert különben „nem lesznek megtermelt jövedelmek”. A kormányfő korábbi megnyilvánulásaiból, valamint a nemzetgazdasági politikát alakító döntéshozók nyilatkozataiból egyértelműen kiderül, hogy kis hazánk szándékosan vesz részt abban a Kelet-Európában folyó öldöklő adóversenyben, amelynek célja az elsősorban külföldi forrású működő tőke idevonzása. A versenyben részt vevő országok úgy gondolják, ez az egyetlen, jelen körülmények között járható út a hazai kibocsátás és export növelése, a pozitív külkereskedelmi szaldó, s ezáltal a gazdasági növekedés mint unikális cél eléréséért. Az EU-tagállamok közül nem egy, köztük Magyarország is ellenzi a közös uniós adópolitikát, síkraszáll az adózás nemzeti keretek között tartása mellett. Ám a legújabb kutatásokban napvilágra került adatokból levonható olyan következtetés (is), hogy ez az út nemcsak téves, de hosszú távon katasztrofális következményekkel is járhat egész Európára nézve.
A fenti következtetést Thomas Piketty fogalmazta meg A tőke a XXI. században című művében. Igen hosszú, sok esetben évszázadokat meghaladó adatsorokkal dolgozik a francia közgazdász; állítása szerint az 1789-ben kirobbant francia forradalom fő oka a társadalmi egyenlőtlenség, a vagyonok szélsőséges koncentrációja volt. A népesség 10 százaléka tartotta kezében a nemzeti magánvagyon mintegy 90 százalékát – a felső egy százalék pedig még ezen belül is a vagyon több mint felét tulajdonolta –, miközben a franciák felének egy árva fityingje sem volt. Ez valóban elég oknak látszik arra, hogy komoly elégedetlenség alakuljon ki, ami aztán radikális változásokat okoz. Ebben (még) nincs semmi új, a jelenséget sokan, köztük egy Karl Marx nevű közgazdász is elemezte, fő műveként megalkotva A tőkét. A XX. század elejére, az I. világháború kitöréséig a tőke szabad áramlása, globalizációja a mostanihoz hasonló szintet ért el. Ennek, valamint annak következtében, hogy a tőkét nem – vagy csak egészen minimális mértékben – terhelték adók, szerte Európában a franciához hasonló, forradalomkori szintre ért a magánvagyonok koncentrációja. Miután történelmi tapasztalat, hogy az ipari forradalom óta a tőke hozama mindig meghaladja a termelékenység és a népesség növekedésének összegét, az adózatlan tőke minimális újrabefektetése (is) a nagy vagyonokat még nagyobbá teszi. Ez a koncentráció okozta a XX. század eleji forradalmakat.
Tőkét terhelő adók híján a koncentráció folytatódott volna, közbeszólt azonban a nagy egalizáló, az I. világháború, majd a gazdasági válságok és a II. világháború. Az események során a tőke sok országban szinte megsemmisült (lásd Németország), következésképpen csökkent a fentebb leírt vagyonkoncentráció. Európában jellemző volt a 70-90 százalékos szintről a 20-30 százalékra való visszaesés. Ez nem azt jelenti, hogy a középosztály gazdagodott, hanem hogy mindenki elszegényedett. A tőke megsemmisülése értelemszerűen magával hozta a tőkejövedelmek zuhanását is. Ezt az egyenlőség felé mutató tendenciát még fokozták, illetve a tőke újjáéledésének eredményeképp újra feltámadó egyenlőtlenséget mérsékelték a háború után bevezetett progresszív vagyonadók, örökösödési adók, továbbá más címeken a tőkére és a tőkejövedelmekre kivetett terhek (például osztalékadó).
Látható tehát, hogy a vagyoni különbségeket háromféleképpen lehet eltüntetni vagy mérsékelni. 1. Kommunista forradalom útján, amikor magát a tőkét szüntetik meg, létrehozva a köz- vagy „társadalmi” tulajdont. Ez zsákutcának bizonyult. 2. Háború útján, ami részben vagy egészben megsemmisíti a tőkét, lerombolva az ipart, ingatlanállományt stb. Szintén nem járható út. 3. A tőke adóztatása útján, vagyonadók, örökösödési adó és a tőkejövedelmet terhelő adók révén. Fontos megemlíteni, hogy az említett progresszív adóztatás egész Európában, sőt a világ más részein is jelen volt (Egyesült Államok). A tőkét terhelő magas adók elleni harc meghirdetése Ronald Reagan és Margaret Thatcher nevéhez fűződik a múlt század 80-as éveinek elején. Fő okként a versenyképesség csökkenését jelölték meg. Ismerős mondat, ugye? Piketty szerint az Egyesült Államok versenyelőnye nem a magas adók miatt csökkent, hanem azért, mert a háborúk sokkjából magához térő világ egyszerűen utolérte Amerikát.
A tőkét terhelő adók csökkentését szerinte maga a tőke, valamint annak megjelenési formái, a bankok, multinacionális vállalatok és azok nagytulajdonosai szorgalmazzák. A tőkére és a tőkejövedelmekre kivetett adók csökkenése, továbbá a globalizáció következtében újra megkezdődött a vagyonok koncentrációja, ami mára megközelítette, változatlan trendek mellett pedig tíz-tizenöt éven belül eléri az I. világháború előtti szinteket (van, ahol ez már meg is történt). Ez pedig előrevetíti nos, hogy mit, döntse el az olvasó. E helyütt ki kell térni a gazdaságpolitikusok által mindenre jó csodaszerként kezelt gazdasági növekedésre is. Bizonyos közgazdászok lázasan keresik a „fenntartható” növekedési szintet, a bruttó nemzeti össztermék (GDP) százalékában kifejezve. Számukra érdekes adalék lehet, hogy az emberiség történelme folyamán az ipari tőke megjelenéséig Piketty szerint a növekedés nem haladta meg az évi 0,8 százalékot, ami nagyjából megegyezett az emberiség létszámának növekedésével – tehát valójában nulla volt. Az ok: nem volt működő tőke. Piketty véleménye az, hogy a felzárkózó országokban mért évi 8-10 százalékos növekedés a felzárkózás sikerével arányosan csökken, majd megszűnik, néhány éven belül az 1-2 százalék közötti éves növekedés lesz az általános, legalábbis Európa fejlettebb részében.
A felzárkózás persze fontos, de illúzió azt hinni, hogy ezzel a társadalmi egyenlőtlenségek eltűnnek: épp ellenkezőleg, növekednek; a tőkére és a tőkejövedelmekre kivetett progresszív adó hiányában az elviselhetetlenségig. És ez nemcsak a fejlett országokra igaz, hanem kis hazánkra is. Elég összehasonlítani három számot: 1. létminimum, 2. átlagbérek, 3. a száz leggazdagabb magyar vagyoni helyzete most és tíz évvel ezelőtt. A nagy vagyonok növekedése transzparens. A munkabéreké vagy a gazdasági növekedésé és a népszaporulaté együtt kevésbé. A következtetés: fizess adót ma, vagy elveszik/lerombolják a vagyonodat holnap (utódaid életében). Lokális szinten az adóverseny Piketty szerint nem nyerhető meg – hosszabb távon a vázolt eredménnyel jár.
A francia közgazdász megoldási javaslata egy európai együttműködésen alapuló, a tőkejövedelmeket megadóztató adórendszer, melyet mielőbb, demokratikus vitában kiérlelve és elfogadtatva kell létrehozni egy demokratikusan, közvetlenül választott pénzügyi parlamenttel együtt (miután az Európai Parlament jelenlegi formájában semmilyen komoly adó- és pénzügyi változás beindítására vagy kezelésére nem alkalmas). Ellenkező esetben hosszabb, több évtizedes távlatban Európa és az EU a leírt egyenlőtlenségi csapdába esik, s bármilyen vélt vagy valós versenyt mind ázsiai, mind amerikai kihívóival szemben el fog veszíteni, nem beszélve a jósolt társadalmi robbanásokról. Piketty gondolatai nem tartoznak a csodaszerek kategóriájába. Következtetéseivel lehet és kell is vitázni, amint ezt a szerző saját maga is sok helyütt javasolja. Roppant lényeges elemnek tartom az együttműködésre való ösztönzést. Ennek hiánya ugyanis elkerülhetetlenül a történelem megismétlődéséhez vezet.
