A NATO-erők Kelet-Európába való telepítését elsősorban Lengyelország és a balti államok szorgalmazzák. Ahogy a lengyel védelmi miniszter, Tomasz Siemoniak újságíróknak megjegyezte: „Ők [az amerikaiak] tudják, mennyire fontos ez nekünk, mivel mi egy állandó szövetséges amerikai katonai erő lengyel földön való jelenlétére akarunk támaszkodni.”
A NATO korábbi európai parancsnoka, James Stavridis a fegyvertelepítéssel kapcsolatban azt hangsúlyozta, hogy ez a művelet nagyon fontos elmozdulás a NATO politikájában: válasz arra a kelet-európai panaszra, hogy Nyugat-Európa és a NATO langyosan reagál a frontvonalban lévő országok biztonsági igényeire. Igaz ugyan, hogy a NATO és Oroszország közötti 1997-es egyezmény szerint az előbbi vállalta, hogy nem állomásoztat jelentős erőket az orosz határ közelében, ám a NATO-vezetők szerint az egyezmény idejétmúlttá vált, miután Oroszország Ukrajna egyes részeit annektálta. Lengyelországon és a balti államokon kívül a többi ország azonban nem különösebben lelkes az Oroszországgal való feszültség további élezéséért.
A TRT World török hírportál értesülései szerint Magyarország és Bulgária meglehetősen idegenkedve fogadta a fegyvertelepítés gondolatát, sőt a bolgár elnök, Roszen Plevneliev ki is jelentette, hogy korai még arról beszélni, részt kíván-e venni Bulgária a Pentagon oroszellenes biztonsági terveiben.
Lengyelország és a balti államok harciassága történelmi okok miatt érthető, hiszen mindkét térség áldozata volt már orosz megszállásnak, ugyanakkor az a feltételezés, hogy Oroszország NATO-államokat fog megtámadni, igen kevéssé támasztható alá, különösen ha figyelembe vesszük a NATO és Oroszország katonai erőviszonyait.
A NATO eleve tízszer annyit költ fegyverkezésre, mint Oroszország (csak az Egyesült Államokat számításba véve hétszeres a különbség), az aktív katonaság esetében ötszörös, a repülőgép-anyahajókat tekintve tizenötszörös, a harci repülőgépeket és atom-tengeralattjárókat tekintve pedig háromszoros a különbség a NATO javára. Egyedül a nukleáris fegyverek tekintetében van egyensúly, emiatt Oroszország a NATO újabb terjeszkedési terveire nukleáris erejének növelésével válaszol. Vlagyimir Putyin bejelentette, hogy 2015-ben Oroszország nukleáris erejét negyven interkontinentális ballisztikus rakétával fogják bővíteni, azoknak az országoknak a területére irányítva őket, ahonnan Oroszországot veszély fenyegeti.
Emellett a Lengyelország és Litvánia közé beékelődő, de Oroszországhoz tartozó kalinyingrádi területre Iszkander típusú, rövid (1000 kilométeres) hatótávolságú ballisztikus rakétákat telepítenek. Igaz, ezeknek hagyományos robbanótöltetük van, viszont mozgékonyak, nehéz célba venni őket, és igen nagy a manőverezési képességük. Jens Stoltenberg NATO-főtitkár szerint elfogadhatatlan és veszélyes, hogy Oroszország növeli nukleáris erejét.
Oroszországnak viszont az a véleménye, hogy az új atomrakéták telepítése nem sérti az ország által vállalat kötelezettségeket. Wolfgang Ischinger, a neves német diplomata, Németország korábbi washingtoni nagykövete és a Müncheni Biztonsági Konferencia elnöke kijelentette, hogy a NATO-nak és Oroszországnak azonnal abba kell hagynia a katonai izomgyakorlatot, hogy elkerüljék a félreértéseket és az abból származó veszélyes helyzeteket.
A NATO–Oroszország-viszony történetét áttekintve e figyelmeztetés elsősorban a NATO vezetőinek szólhat, hiszen a hidegháborút lezáró máltai Gorbacsov–Bush-találkozót követően nem az oroszok terjeszkedtek nyugat felé, hanem az akkor tett ígéretek ellenére a NATO kerítette be Oroszországot. Magyarország viszont, ahogy a XX. században több alkalommal is, akarata ellenére egy elmérgesedő konfliktus tűzvonalába kerülhet.
Lehet, hogy ideje lenne elgondolkodni azon, vajon a NATO valójában nem egy Hotel California-e, ahonnan kijelentkezhetünk ugyan, de amit sohasem tudunk elhagyni („We are programmed to receive. / You can check-out any time you like, but you can never leave!”).
