Én pedig természetesen hevesen ellenkeznék. Mert tudom, hogy nekem, hogy nekünk van igazunk. Mert ha Magyar Nemzet, akkor igenis Pethő Sándor és Kristóf Attila. Amely összefüggésről tudom, hogy rajta kívül senki sem vitatkozna velem.
A vita és a közöttünk lévő kapcsolat persze nem egyszerű. Időpontok, történések felsorolásával talán még jobban meg lehet világítani, hogy miért nem.
Kristóf Attila éppen egyidős az 1938-ban alapított Magyar Nemzettel. Attila akkor kezdett el dolgozni a lapnál, 1960-ban, amikor én megszülettem. De nemcsak a többgenerációnyi tapasztalat és tudás választott el bennünket egymástól, hanem más is. A felszínes leltár valahogyan így néz ki: egy világégés, egy forradalom, az egészséges társadalmi fejlődést ellehetetlenítő diktatúra évtizedei, majd egy vértelenül kiizzadt rendszerváltás. Amelyet míg ő a történelemformáló Magyar Nemzetnél élt át, addig én például kezdő újságíróként egy üzemi lapnál, amely együtt süllyedt el a privatizált állami vállalatokkal.
Attilával a közös életünk és munkánk 15 évvel ezelőtt, 2000-ben kezdődött el, amikor a Magyar Nemzettel összeolvadt egy másik jobboldali lap, a Napi Magyarország. A nemzeti oldalon akkor sok támadást kapott ez az aktus, mondván, hogyan tud majd hatékonyan tájékoztatni az „ezüstgombos sétapálcás öregúr”, összegyúrva a „feltűrt ingujjú parasztgyerekkel”.
Ebben a sajtótörténeti pillanatban a történelmi tapasztalatot, a bátorságot és a lelkesedést magába foglaló új Magyar Nemzet megvédéséhez óriási szükség volt Kristóf Attila tekintélyére. Nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy a változás miatt keletkezett háborgás a jobboldalon lecsillapodjék, és hogy az új szellemi műhelyben is nyugodtan lehessen végezni a munkát.
Az új szerkesztőség felét kitevő fiatalembereknek természetesen semmilyen tapasztalatuk és tudásuk sem volt azokról a vérre menő közéleti küzdelmekről, amelyek a Magyar Nemzet körül zajlottak folyamatosan a rendszerváltáskor és a 90-es évek közepén. Amely harcokban a bizonytalansággal küszködő szerkesztőség leginkább meghatározó újságíróját, Kristóf Attilát egyetlen cél hajtotta. Megmenteni és a politikai középen tartani a lapot. Mindenáron. Visszatekintve az elmúlt évtizedekre, azt lehet mondani, hogy a Magyar Nemzetnek ez vele mindvégig sikerült.
Ma a szerkesztőségben nálamnál szinte minden kollégám fiatalabb. Ők épp Kristóf Attilán keresztül érzékelhették-érzékelhetik, hogy micsoda állhatatosságot és hűséget jelent az, ha valaki 55 évig szolgálja olvasóit egyetlen lapban, a Magyar Nemzetben. És azt is, hogy micsoda felkészültséget, összeszedett tudást, bölcsességet jelent, ha valaki írásaival évtizedeken keresztül képes ébren tartani több tízezer ember figyelmét. És persze azt is, hogy az újabb hűhók és hisztériák ellenére a jobboldali értelmiség ma is mint saját lapjára tekint a Magyar Nemzetre.
Kristóf Attila az olvasók számára mindig is garancia volt arra, hogy a Magyar Nemzet sohasem indul el valamilyen szélsőségesség irányába. Gondolkodása, cikkei mindenki számára olyan igazodási pontot jelentettek, amelyekről sugárzott, hogy a világ idegesítő kiszámíthatatlansága ellenére a Magyar Nemzet továbbra sem adja föl kíváncsiságát és nyitottságát a dolgok, szolidaritását és türelmességét az emberek iránt.
Amely az egyedüli járható út egy újság előtt.
Kedves Attila, nagyon fogsz hiányozni. Nyugodj békében!
