Az Európai Unió szankciókat hirdetett ugyan Bécs ellen, a fekete-kék koalíció legfeljebb gazdaságpolitikailag volt felettébb jobboldali. A szociáldemokrata meghatározottságú Ausztriában tabudöntésnek számított számos szociális juttatás megnyirbálása és egyes állami cégek privatizációja. Az osztrákok többsége egyiket sem igényelte különösebben, ráadásul a privatizációs ügyekből mára főként csak a szabadságpárti korrupciós ügyek maradtak meg. A jobboldali populista párt már a kormányzás során felmorzsolódott, szavazóinak felét elvesztette, kettészakadt, magába zuhant. 2005-ben Jörg Haider ki is szállt saját pártjából, az FPÖ-nek pedig elege lett az addigi neoliberális–yuppie irányból, és a bécsi fenegyerek, Heinz-Christian Strache vezetésével baloldali populista fordulatot vett. Mára az FPÖ a legerősebb párt a bécsi munkáskerületekben, és a fiatalok (főként a tanulatlan fiatalok) mellett a munkások körében a legnépszerűbb.
Amikor 2006-ban a jobboldali Schüssel-kormány megbukott és visszatértek a szocdemek, sokan azt mondták, hogy Ausztriában helyreállt a rend. Az osztrák jólét alapja a szocdem irányítású nagykoalíció, amely az igen széles jóléti állam mellett társadalmi nyugalmat teremtett. Ez persze más nézőpontból unalomnak, állóvíznek tűnik, ahol mindent a nagy hatalmú munkás- és iparkamarák döntenek el zárt ajtók mögött. Ez ellen indult a nyolcvanas évek végén harcba Jörg Haider – akiről kevéssé köztudott, hogy liberális politikus volt, liberális programmal. Kisebb államot, kevesebb állami tulajdont, fellazított szociális hálót, több versenyt akart. A „nácik” mellett éppen ezért a liberális, államfüggetlen polgárság jelentette Haider bázisát. A haideri kísérlet azonban elbukott: ő maga nem vállalta a kormányzati felelősséget, emberei pedig korrupt újgazdagokként maradtak meg a választók emlékezetében, akiket el is zavartak a kormányból.
A régi világ, a szocdem–konzervatív nagykoalíciós nyugalom nem tért vissza. Tizenhat évvel Haider 1999-es győzelme után meg lehet állapítani: Ausztria ma ugyanott áll politikailag, mint egykoron. A nagykoalíció pártjai hitelüket vesztették, és a közvélemény-kutatások alapján nemhogy nagynak, de koalíciónak se lehet nevezni őket: ha most vasárnap lennének a választások, a szocdemek és a konzervatívok együtt sem szereznék meg a többséget. Ráadásul tizenhat évvel később az FPÖ már nem a második helyre robbanna be, hanem majdnem harminc százalékkal az első helyen áll. Heinz-Christian Strache persze nem Jörg Haider, és nem csak a köztük lévő jelentős szellemi különbség miatt. A többdiplomás, doktorált Haider liberális irányból akarta lebontani a nagykoalíciós Ausztriát, a fogtechnikus végzettségű Strache viszont éppen nem bontást ígér, hanem a régi, pihe-puha idők visszatérését. Nem véletlenül hasonlítja magát Bruno Kreiskyhez, a legendás szocdem kancellárhoz – az FPÖ éppen az államot védené, növelné, és nem leépítené.
Noha Ausztria még mindig az Európai Unió egyik leggazdagabb országa, ahol a jóléti kiadások a skandináv államokéval vetekszenek (nem véletlen, hogy az életminőséget tekintve Ausztria már réges-régen lekörözte a nagy testvér németeket), mégis mindenki válságtól tart. A kormány bizonytalan lépései, a környező országokból érkező rossz hírek, az euróválság, a menekülthullámok mind azt üzenik az osztrákoknak, hogy ilyen jól, mint most, talán már sosem fognak élni. Erre a félelemre két válasz lehetséges. Az egyik egy átgondolt reformterv lehetne, elvégre a strukturális problémák (például a tartósan tíz százalék feletti munkanélküliség) már most jelentkeznek. A 2013-as választásokon hat százalékkal meg is jelent egy új liberális erő, a NEOS, amely a konzervatívokat győzködné arról – mint egykoron Haider –, hogy hagyják ott a szocdemeket, és legyenek bátrabban jobboldaliak. A Schüssel-kormány jobboldali gazdaságpolitikája azonban olyan rossz emlékeket hív még ma is elő, hogy a konzervatívok – pedig hosszas botladozás után végre ütőképes, népszerű elnökük van – nem mernek egy ilyen kalandot újra vállalni. Arról nem is beszélve, hogy ennek a lakosság többsége is ellene van – a Néppártnak és a NEOS-nak együtt 30-35 százaléka lenne. Mivel a szociáldemokraták válasza a problémákra az, hogy nem mondanak semmit, a zöldek pedig még mindig elsősorban a városi fiatal értelmiség pártja maradt, a félelmekre a másik választ a Szabadságpárt adja meg. Az ő javaslatuk a bezárkózás, hátha akkor visszatér a hatvanas–hetvenes évek jóléti nyugalma. Nem kérdés persze, hogy Strache számos létező problémát felvet: a növekvő bevándorlástól a munkanélküliségen át a korrupcióig. Ráadásul ő – hasonlóan a francia Marine Le Penhez – komolyan gondolja, hogy győzhet, kancellár lehet. Nem véletlenül nyesegeti a szélsőjobbos kinövéseket, és az FPÖ, miközben Orbánról mindig pozitívan nyilatkozik, messze elkerüli a Jobbikot.
A párt május végén Stájerországban – szavazatait megduplázva – fej fej mellett végzett a szocdemekkel és a konzervatívokkal, Burgenlandban pedig szintén duplázni tudott. Sőt a legkeletibb tartományban a szociáldemokraták végül koalíciót is kötöttek az FPÖ-vel. Noha az SPÖ hivatalosan tiltja az FPÖ-vel való együttműködést, az utóbbi szorítása és a két párt szavazóbázisának közelsége miatt az alapszervezetek fütyülnek az országos döntésekre. Werner Faymann kancellárnak pedig saját pártja koalíciója kapcsán annyi jutott eszébe, hogy felszólította a néppártot, hogy ne működjék együtt Strachéékkal, ami viccnek is szánalmas. Faymann helyzete amúgy is egyre bizonytalanabb: a kancellárra se pártjában, se kormányában nem nagyon hallgatnak, igaz, ő se nagyon mond semmit. Sokan azt várják, hogy még a nyár vége előtt lemond. Egy humorista megjegyezte, hogy arra kéri a hallgatag Faymant: ha lemond, akkor azt azért jelentse is be, mert különben senkinek sem tűnne fel.
A szövetségi választásokig persze van még jó három év, de a tendencia egyértelmű: 2013 óta zuhan az idézőjeles nagykoalíció népszerűsége, és növekszik az FPÖ-é. Fontos főpróba lesz idén ősszel a bécsi választás, ahol maga a pártelnök, Strache száll ringbe a főpolgármesteri székért. A lassan száz éve vörös Bécsben persze nincs esélye győzni, de igencsak figyelemreméltó eredményt elérhet. Már 2010-ben is sikerült megtörnie a szocdem egyeduralmat, koalícióra kényszerítve Michael Häupl főpolgármestert, és idén tovább faragná a vörös uralmat, például jó eséllyel tud bevenni számos munkáskerületet. Ráadásul a párt a bevándorlók között is népszerű, főleg a Bécsben nagyszámú szerbség körében, így bőven harminc százalék felett végezhet, miközben az SPÖ a felmérésekben alulról súrolja a negyven százalékot. Häupl persze esküdözik, hogy nem követi a burgenlandi elvtársak példáját, és nem fog össze Strachéval. Az SPÖ-n belül azonban sokan szimpatizálnak Strache szociális demagógiájával, kisemberpártiságával, és hasonló fordulatot hirdetnének. Tény, hogy Strache semmiképp se lenne partner egy jobboldali–liberális fordulathoz, azaz a konzervatívoktól igencsak messze áll, egy vörös-kék koalíció azonban (amire már volt példa egykoron a nyolcvanas években) megvédheti az osztrák jóléti államot, a kispolgári nyugalmat. Az FPÖ Strache alatt kellőképpen balra tolódott ehhez, már csak az SPÖ-nek kellene néhány kérdésben – például a menekültügyben – az FPÖ-höz közelednie. A bécsi konzervatív Die Presse napilap szerint egyébként is egyetlen módon lehet megállítani az FPÖ növekedését: ha hagyják őket kormányra jutni és belebukni. Ahogy az tizenhat évvel ezelőtt Haiderrel is történt.
A nagykoalíció tehetetlenségét bizonyítja azonban, hogy ma az ország ugyanazon kérdés előtt áll, mint 1999-ben, amikor szintén kicsire olvadt nagykoalíció volt hatalmon.
A szerző jogász, újságíró
