Mohai Géza nem akart hinni a szemének, amikor az utcán botorkálva meglátta a Húsevő Virág árlapját. A korlátlan étel- és italfogyasztást kínáló svédasztalos étterem ugyanis még úgy is elképzelhetetlenül olcsónak számított volna, ha öles betűkkel nem írták volna ki a bejárat fölé, hogy a kínálatban bélszín is van. Kevés helyen készítik el megfelelő módon a bélszínt, Mohai Géza mégis úgy döntött, hogy betér a Húsevő Virágba. Amikor lenyomta a kilincset, már az járt a fejében, vajon megkérdezik-e majd, hogy véresen, esetleg közepesen, vagy jól átsütve, már-már szenesen óhajtja-e a bélszínt. Aztán érdekelte még az is, hogy kérés nélkül is tesznek-e a hús alá egy szelet pirítóst, hogy beszívja a szaftot, merthogy jobb helyeken ezt így szokás.
Mohai Géza egészen megéhezett ettől a kis töprengéstől, úgyhogy kicsit meg is szédült, amikor a Húsevő Virág pecsétgyűrűs, fehér klumpás ültető pincére letámadta. A pocakos férfi egy szuszra hadarta el Mohai Gézának, hogy az étteremben valóban annyit és annyiszor szed magának a büféasztalokról, amennyit és ahányszor csak akar, fizetni csak az ajtó fölött feltüntetett akciós árat kell majd. A pincér karjára terített egy hófehér konyharuhát, ami a gesztikulálás közben szabadon lobogott. Mohai Géza néha már nem tudta eldönteni, hogy a pincér egy legyet hajkurászik, vagy valami izgága szellemet próbál utánozni. Mindenesetre a bélszínre elfelejtett rákérdezni, úgyhogy leült ahhoz a földszinti asztalhoz, ahová a hadonászó pincér kalauzolta.
A Húsevő Virágot ugyanis – a pincér tájékoztatása szerint helyszűke miatt – felfelé építkezve alakították ki. Lent voltak az előételek és a levesek, feljebb a második fogások kaptak helyet, pár lépcső után jöttek a desszertek, fent pedig, megkoronázandó a bőséges kínálatot, ott sercegtek a sütőlapon a bélszínek. Mohai Géza úgy gondolta, hogy ha már leült, akkor megkóstol ezt-azt, mintegy megágyazva a főfogásnak. Szedett magának egy kis erőlevest, de az nagyon forró volt, úgyhogy addig elropogtatott néhány padlizsánkrémes katonát, és megkóstolta a kikészített kecskesajtot is.
Vette volna az irányt a legfelső szint, vagyis a bélszín felé, kettesével szedte a lépcsőfokokat, de a semmiből elé toppant egy borostás, fiatal pincér, aki köszönés helyett ellentmondást nem tűrő határozottsággal sorolta emelete ételeit: rántott gomba, hortobágyi palacsinta, marhapörkölt, fasírt, párizsiasan sült csirkemell, oldalas lila káposztával, vadragu, rácponty, cordon bleu, méghozzá pulykából. Mohai Géza próbált a bélszínről kérdezni, de a második szinten tapasztalt gorombaság arra késztette, hogy bambán támolyogjon oda a melegen tartókhoz. Ott aztán azt sem tudta már, hogy mivel pakolja tele a tányérját.
Mindent megevett, tányérján mindössze két szem panírmorzsát hagyva indult felfelé. De nem tudott ellenállni a desszertes részleg kacér pincérnőjének, úgyhogy a tányérjára máris rászedetett egy kis somlóit a kékesen lángoló Gundel-palacsinta mellé. Jóllakott, egy porcikája sem kívánta a bélszínt. Körülnézett és azt látta, hogy csupa hasonló hasát fogó, kidülledt szemű vendég ül körülötte, akik reményvesztetten próbálnak ülve maradni a székükön, de ugyanúgy csúsznak lefele, mint ő. Fent pedig üres volt minden, sehol egy vendég, és a bélszín illatát sem érezte.
Mohai Géza erőtlenül emelte fel a karját az ebéd után, jelezve, hogy fizetni akar. Az ültető pincér odalibbent hozzá, palástként lebegett mögötte a fehér konyharuha. Széles vigyorral az arcán tette a blokkot Mohai Géza elé, majd miután a borravalót is eltette, így szólt: „Szabad érdeklődnöm, hogy ízlettek az ételek? Megjegyzem, nálunk mindenki a bélszínt szokta dicsérni.”
