Vette volna az irányt a legfelső szint, vagyis a bélszín felé, kettesével szedte a lépcsőfokokat, de a semmiből elé toppant egy borostás, fiatal pincér, aki köszönés helyett ellentmondást nem tűrő határozottsággal sorolta emelete ételeit: rántott gomba, hortobágyi palacsinta, marhapörkölt, fasírt, párizsiasan sült csirkemell, oldalas lila káposztával, vadragu, rácponty, cordon bleu, méghozzá pulykából. Mohai Géza próbált a bélszínről kérdezni, de a második szinten tapasztalt gorombaság arra késztette, hogy bambán támolyogjon oda a melegen tartókhoz. Ott aztán azt sem tudta már, hogy mivel pakolja tele a tányérját.
Mindent megevett, tányérján mindössze két szem panírmorzsát hagyva indult felfelé. De nem tudott ellenállni a desszertes részleg kacér pincérnőjének, úgyhogy a tányérjára máris rászedetett egy kis somlóit a kékesen lángoló Gundel-palacsinta mellé. Jóllakott, egy porcikája sem kívánta a bélszínt. Körülnézett és azt látta, hogy csupa hasonló hasát fogó, kidülledt szemű vendég ül körülötte, akik reményvesztetten próbálnak ülve maradni a székükön, de ugyanúgy csúsznak lefele, mint ő. Fent pedig üres volt minden, sehol egy vendég, és a bélszín illatát sem érezte.
Mohai Géza erőtlenül emelte fel a karját az ebéd után, jelezve, hogy fizetni akar. Az ültető pincér odalibbent hozzá, palástként lebegett mögötte a fehér konyharuha. Széles vigyorral az arcán tette a blokkot Mohai Géza elé, majd miután a borravalót is eltette, így szólt: „Szabad érdeklődnöm, hogy ízlettek az ételek? Megjegyzem, nálunk mindenki a bélszínt szokta dicsérni.”
