Csodafegyverek pedig nincsenek

A nép hangját illetően mindenhol szelektív hallást fejlesztettek ki a politikusok.

Mindebből a külső szemlélő is könnyen levonhatná a kínálkozó tanulságot, jelesül azt, hogy mint oly sok más ügyben, itt is az üléspont határozza meg az álláspontot. Míg a közkeletű baloldali vélekedés szerint a 2008-as népszavazás nem volt más, mint színtiszta populizmus, addig a mostani kérdések – köztük akár a minimálbér emeléséé is, amelyet a választási bizottság végül elkaszált – a kormányról való legitim véleménynyilvánítást szolgálnák.

A jobboldal számára pedig addig fontos, hogy a nép két választás között is közvetlenül minősíthesse a kormány teljesítményét, amíg nem ő van kormányon; amint ez változik, máris elégségesnek tűnik a hagyományos parlamenti felhatalmazás, jobb helyet is lehet találni a referendumonkénti négymilliárd forintnak. (Esetleg annak a negyedéből lehet nemzeti konzultációt rendezni olyan ügyekben, amelyekben a többség álláspontja egyértelmű, így a kormánynak a döntéseivel meg sem kell várnia a végeredményt.)

Könnyű volna tehát a hazai politikai elit fejére olvasni, hogy puszta közéleti fegyverré alacsonyítja a népszavazás intézményét, amelyet pillanatnyi érdekeinek megfelelően vethet be. De látnunk kell azt is, hogy ez – a szabályt erősítő kivételt, a mindenkori bezzegország Svájcot leszámítva – Európa egyéb nemzeteinek esetében sincs másként. Legfeljebb a léptékek különböznek.

A Ciprasz-kormány például nem kizárólag demokratikus hevülettől vezérelve kérte ki a nép véleményét Görögország hitelezőinek reformjavaslatairól; ez sokkal inkább egy olyan kormányzat lépése volt, amelynek kezéből egyszerűen elfogytak a lapok, ezért hogy egyáltalán játékban maradhasson, elő kellett húznia zsebéből az utolsó adut – ha az azóta történtek tudatában egyáltalán annak nevezhetjük. Ugyancsak a nemzetközi nyomásgyakorlás eszköze David Cameron kezében a kilátásba helyezett népszavazás az unióban maradásról, amely egyúttal a brit kormányfő keményvonalas belső, illetve euroszkeptikus külső ellenzékének pacifikálására is szolgál.

A fent említett, az EU sorsát is meghatározó referendumok árnyékában végképp eltörpülni látszik a kamarai regisztrációra vagy a politikusok nyugdíjára vonatkozó szabályozás kérdése. Még ha a népszavazás intézménye Európában sem működik másként, s a nép hangját illetően mindenhol szelektív hallást fejlesztettek ki a politikusok, akkor is felmerülhet bennünk, vajon érdemes-e ezt a játékot ilyen kis tétekben játszani. Nem mintha a vizitdíj kétszáz forintja nemzetközi perspektívából szabad szemmel látható lett volna, de a 2008-as népszavazásnak mégiscsak volt némi belpolitikai jelentősége – mi az hogy, nagyon is volt. A Nemzeti Választási Bizottság által hitelesített négy kérdés azonban – függetlenül attól, mennyire lejt most éppen a kormánypártok felé a pálya – leginkább a baloldali ellenzék eszköztelenségét, ötlettelenségét mutatja.

Hiszen mi történne, ha a szóban forgó kérdések mellé – amelyek esetében talán még a szavazásra bocsátáshoz szükséges 200 ezer aláírást sem lesz könnyű összegyűjteni – valamilyen közjogi csoda folytán hirtelen felzárkózna a vasárnapi zárva tartásé is? Ha erről valóban népszavazás lenne, azt a Fidesz jó eséllyel elveszítené (a rendelkezést a közvélemény-kutatások szerint a választók kétharmada elutasítja, beleértve ebben a kormánypártok támogatóinak többségét is).

A baloldal ezt nyilván hatalmas győzelemként ünnepelné – de mi történne másnap? Erre nem is olyan nehéz választ adni, hiszen pár hónappal ezelőtt láthattunk már példát ilyesmire, amikor február 22-én a veszprémi időközi választáson a baloldali pártok által támogatott független jelölt, Kész Zoltán kiütötte a Fidesz kezéből a kétharmadot. Másnap a Fidesz gratulált a győztesnek, és mindenkit biztosított arról, hogy az élet megy tovább. És ha meglehetősen kacskaringós utakon is, a kormánypártok számára olykor fájdalmasan és nyögvenyelősen, de ment tovább. Bár a Fidesz ekkor egészen mély válságot élt meg, a párt népszerűségének zuhanása mára megállt, és ismét a jobboldal tematizálja a közbeszédet. Kész Zoltánról pedig tud valaki mondani bármi emlékezeteset?

Ha az egésznek van tanulsága, akkor az az, hogy csodafegyverek márpedig nincsenek. Önmagában a népszavazás sem az. A kormányváltáshoz határozott és céltudatos ellenzékre lenne szükség, de jelenleg ilyesmi nincs a láthatáron, a baloldalon legalábbis semmiképpen. Ahol a leginkább épkézláb ötlet az, hogy az ember válasszon a politika és a nyugdíj között. Lehet, hogy ennek tényleg itt lenne az ideje.