A párt által eredetileg tervezett hét kérdés közül tehát mindössze háromról nyilváníthattak véleményt a választók, de ezek kellőképpen szimbolikus erejűnek bizonyultak ahhoz, hogy a rájuk leadott igenek a kormányzó MSZP–SZDSZ-koalíció felbomlásához vezessenek, padlóra küldve ezzel a hazai baloldalt, ahonnan a jelek szerint máig nem sikerült feltápászkodnia.
A 2008-as népszavazás sikeréből mindkét fél levonta a maga tanulságait. A baloldal szemlátomást azt, hogy ha fogást szeretne találni a Fideszen, neki is érdemes ehhez a csodafegyverhez nyúlnia. Az Új Magyar Köztársaság néven egyesületet is létrehozó baloldali-liberális civilek tizenkilenc, majd további kilenc népszavazási kérdést nyújtottak be, amelyek közül – mint az a napokban kiderült – mindössze négyet hagyott jóvá a Nemzeti Választási Bizottság.
Ráadásul ezt nem csupán mennyiségi okokból lenne nehéz fényes győzelemnek titulálni: a vállalkozások kötelező kamarai regisztrációjának eltörlése vagy a tankötelezettség 18 éves korra való visszaállítása várhatóan nem fog tömegeket megmozgatni. Az ingyenes gyermekétkeztetés gondolata bizonyára sokakban szimpátiát kelt, és vannak, akik szívesen törnének borsot egyes politikusok orra alá azzal, hogy képviselőségük időtartama alatt nem vehetik fel a nyugdíjukat. De mindez kevésnek tűnik ahhoz, hogy az akció a számára megelőlegezett „rendszerbontó népszavazás” néven vonuljon be a politikatörténetbe.
Ha van olyan kérdés a listán, amely valóban szimbolikus jelentőségű, és kellően sokakat érint ahhoz, hogy mozgósító ereje legyen, az az üzletek vasárnapi zárva tartásának kérdése. Ahhoz azonban, hogy ez ne kerüljön egyhamar terítékre, nagyban hozzájárul, hogy a 2008-as referendummal kapcsolatban a Fidesz sem felejtett el levonni bizonyos tanulságokat. Többek között azt, hogy minden csodafegyver addig az igazi, amíg az ember maga használja.
Éppen ezért nemcsak a népszavazások érvényességi küszöbét emelte fel drasztikusan – bár az elvileg így sem megugorhatatlan, hiszen a 2008-as „háromigenes” esetében a részvétel, ha szűken is, de meghaladta a ma elvárt 50 százalékot –, hanem a kiírásig vezető út akadályait sem igyekezett ritkítani. A lassan mozduló MSZP-t ráadásul a fürge kis pártok is rendre megelőzik, így a zárva tartásra vonatkozó kérdés sehogy se akar olyan formát ölteni, amelyre a választási bizottság is rábólintana. Ami a 2008-as előkép egy része, a szappanopera-jelleg tehát már megvan, de ez aligha adhat okot a baloldalnak a bizakodásra.
Mindebből a külső szemlélő is könnyen levonhatná a kínálkozó tanulságot, jelesül azt, hogy mint oly sok más ügyben, itt is az üléspont határozza meg az álláspontot. Míg a közkeletű baloldali vélekedés szerint a 2008-as népszavazás nem volt más, mint színtiszta populizmus, addig a mostani kérdések – köztük akár a minimálbér emeléséé is, amelyet a választási bizottság végül elkaszált – a kormányról való legitim véleménynyilvánítást szolgálnák.
A jobboldal számára pedig addig fontos, hogy a nép két választás között is közvetlenül minősíthesse a kormány teljesítményét, amíg nem ő van kormányon; amint ez változik, máris elégségesnek tűnik a hagyományos parlamenti felhatalmazás, jobb helyet is lehet találni a referendumonkénti négymilliárd forintnak. (Esetleg annak a negyedéből lehet nemzeti konzultációt rendezni olyan ügyekben, amelyekben a többség álláspontja egyértelmű, így a kormánynak a döntéseivel meg sem kell várnia a végeredményt.)
Könnyű volna tehát a hazai politikai elit fejére olvasni, hogy puszta közéleti fegyverré alacsonyítja a népszavazás intézményét, amelyet pillanatnyi érdekeinek megfelelően vethet be. De látnunk kell azt is, hogy ez – a szabályt erősítő kivételt, a mindenkori bezzegország Svájcot leszámítva – Európa egyéb nemzeteinek esetében sincs másként. Legfeljebb a léptékek különböznek.
A Ciprasz-kormány például nem kizárólag demokratikus hevülettől vezérelve kérte ki a nép véleményét Görögország hitelezőinek reformjavaslatairól; ez sokkal inkább egy olyan kormányzat lépése volt, amelynek kezéből egyszerűen elfogytak a lapok, ezért hogy egyáltalán játékban maradhasson, elő kellett húznia zsebéből az utolsó adut – ha az azóta történtek tudatában egyáltalán annak nevezhetjük. Ugyancsak a nemzetközi nyomásgyakorlás eszköze David Cameron kezében a kilátásba helyezett népszavazás az unióban maradásról, amely egyúttal a brit kormányfő keményvonalas belső, illetve euroszkeptikus külső ellenzékének pacifikálására is szolgál.
A fent említett, az EU sorsát is meghatározó referendumok árnyékában végképp eltörpülni látszik a kamarai regisztrációra vagy a politikusok nyugdíjára vonatkozó szabályozás kérdése. Még ha a népszavazás intézménye Európában sem működik másként, s a nép hangját illetően mindenhol szelektív hallást fejlesztettek ki a politikusok, akkor is felmerülhet bennünk, vajon érdemes-e ezt a játékot ilyen kis tétekben játszani. Nem mintha a vizitdíj kétszáz forintja nemzetközi perspektívából szabad szemmel látható lett volna, de a 2008-as népszavazásnak mégiscsak volt némi belpolitikai jelentősége – mi az hogy, nagyon is volt. A Nemzeti Választási Bizottság által hitelesített négy kérdés azonban – függetlenül attól, mennyire lejt most éppen a kormánypártok felé a pálya – leginkább a baloldali ellenzék eszköztelenségét, ötlettelenségét mutatja.
Hiszen mi történne, ha a szóban forgó kérdések mellé – amelyek esetében talán még a szavazásra bocsátáshoz szükséges 200 ezer aláírást sem lesz könnyű összegyűjteni – valamilyen közjogi csoda folytán hirtelen felzárkózna a vasárnapi zárva tartásé is? Ha erről valóban népszavazás lenne, azt a Fidesz jó eséllyel elveszítené (a rendelkezést a közvélemény-kutatások szerint a választók kétharmada elutasítja, beleértve ebben a kormánypártok támogatóinak többségét is).
A baloldal ezt nyilván hatalmas győzelemként ünnepelné – de mi történne másnap? Erre nem is olyan nehéz választ adni, hiszen pár hónappal ezelőtt láthattunk már példát ilyesmire, amikor február 22-én a veszprémi időközi választáson a baloldali pártok által támogatott független jelölt, Kész Zoltán kiütötte a Fidesz kezéből a kétharmadot. Másnap a Fidesz gratulált a győztesnek, és mindenkit biztosított arról, hogy az élet megy tovább. És ha meglehetősen kacskaringós utakon is, a kormánypártok számára olykor fájdalmasan és nyögvenyelősen, de ment tovább. Bár a Fidesz ekkor egészen mély válságot élt meg, a párt népszerűségének zuhanása mára megállt, és ismét a jobboldal tematizálja a közbeszédet. Kész Zoltánról pedig tud valaki mondani bármi emlékezeteset?
Ha az egésznek van tanulsága, akkor az az, hogy csodafegyverek márpedig nincsenek. Önmagában a népszavazás sem az. A kormányváltáshoz határozott és céltudatos ellenzékre lenne szükség, de jelenleg ilyesmi nincs a láthatáron, a baloldalon legalábbis semmiképpen. Ahol a leginkább épkézláb ötlet az, hogy az ember válasszon a politika és a nyugdíj között. Lehet, hogy ennek tényleg itt lenne az ideje.
