A rendszerváltás hajnalán a véreskezű bolsevizmust idéző szobrok elkülönítését még össznépi egyetértés kísérte, de idővel kiderült, mégsem szelídültek múzeumi látványossággá. Az elmúlt huszonöt évben szinte minden megmaradt politikai emlékmű, mindegy, hogy jobb- vagy baloldali mementó volt, gyakorta hisztérikus támadások célpontja volt, az újonnan épültek meg nemegyszer őrjöngő indulatokat váltottak ki. Az elmúlt huszonöt évben politikai emlékművet megrongálni és meggyalázni a politikai aktivitás dicső képzetét kelti némely eltorzult személyiségben, hiszen nagyobb bátorság és hősiesség szükségeltetik hozzá, mint párthelyiségek összemázolásához vagy plakátok letépkedéséhez. Volt valaha egy brigád, amelyik azzal foglalkozott, hogy a házak falán található baloldali (vagy annak tartott) írók, költők, képzőművészek és egyéb alkotó emberek emléktábláját összetörte. Megesett, hogy egyetlen éjszaka végeztek Ady Endrével, József Attilával, Lukács Györggyel, de külön még az egész Galilei-körrel is. A jobboldali emlékművek csak később kerülhettek sorra, hiszen 1990-ig jobboldali személyiségnek elvétve volt mementója az országban. Ám az újra felfedezett jobboldali alkotók (Wass Albert, Nyirő József, Tormay Cécile, Aba-Novák Vilmos) személye a balliberális oldal romboló indulatait váltotta ki, miként a jobboldal jelentős politikusai is (Bethlen István, Gömbös Gyula, Teleki Pál stb.). Meg kell említenünk február 13-át és április 4-ét is, az évenként visszatérő parttalan vitákat a felszabadulás, kitörés, megszállás témaköréből, amelyek nem bírnak verbális mederben megmaradni, mert a túlfűtött „igazságérzetnek” minden évben áldozatul esik néhány holokauszt-síremlék, magyar, német, orosz katonai sír, és a Szabadság téri szovjet emlékművet csak azért nem verik szét, mert nagyon vigyáznak rá.
Az a politikában divatos kifejezés, hogy emlékezetpolitika, rendszerint ordas indulatoktól begőzölt hőzöngőket juttat eszembe. Olyanokat, akik már nem is az ellenfélre fenekednek, hanem a sajátjaikat is megvetik, ha csak egy kis apró kilengésben is vétkesnek találják őket. Nincs konkrét bizonyítékom, csak némi emberismeretem, de bizonyos vagyok abban, hogy akik az Antall József-szobrot leöntik, azok nem bosszúszomjas komcsik, hanem csalódott jobboldaliak, akik Antallt túl liberálisnak találták. Hasonlóképp úgy vélem, Kádár sírját sem fasiszták, szélsőjobbosok fosztották ki, hanem bolsik, akiknek Kádár túl puhánynak (túl liberálisnak) bizonyult.
Tisztelnünk kéne a másik emlékműveit (olykor a sajátjainkat is). A szovjet megszállás áldozatainak emlékére a Szabadság térre tervezett emlékművet is. A Szovjetunióban Volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete (Szorakész) kezdeményezte az új emlékmű felállítását a több mint nyolcszázezer áldozat előtti tisztelgés jegyében. Az elképzeléshez több szervezet és intézet csatlakozott, így a Magyarországi Németek Pécs-Baranya Megyei Nemzetiségi Köre, a Politikai Elítéltek Közössége, a Terror Háza Múzeum, a Veritas Történetkutató Intézet és több minisztérium is. Első pillanatban sajnos a német megszállás áldozatainak emlékműve körüli háború jut az ember eszébe, egy újabb emlékmű, lehet, olaj lenne az éppencsak hamvadófélben levő tűzre. De nem szabad ebből kiindulnunk. Próbáljuk józanul felmérni, hogy a Szabadság tér a XX. századi őrületektől és aljasságoktól való megszabadulás és egymással való kiegyezés ideális tere lenne, persze csak szimbolikusan, ugyanakkor nagyon is valóságosan. A két megszállás emlékműve egymás mellett ráébreszthetne mindenkit, mily csekély, lényegtelen a különbség a kettő között.
