Európa elrablása

Nagyhatalmi érdekek a görög válságban.

Több lakótelepet lehetne kitapétázni a témáról megjelent írásokkal, de a véleményeket és a gazdasági elemzéseket többnyire olyan geopolitikai naivitás jellemzi, mintha nagyhatalmi érdekek semmilyen szerepet nem játszanának az ilyen konfliktusokban, ami boldogabb békeidőkben sem reális feltételezés, a jelenleg egyre drámaibban „fokozódó” nemzetközi helyzetben pedig eleve kizárt. Ráadásul konkrét bizonyítékok is vannak. Lássuk, mi maradt ki furcsa módon a cikkáradatból. A kulcsfigura Mario Draghi, aki 2011-től az Európai Központi Bank elnöke, és az euró megmentőjeként híresült el. Arról jóval kevesebb szó esett, hogy a Goldman Sachs európai vezetőjeként őt kellett volna felelősségre vonni azért, hogy egy pénzügyi trükkel – úgynevezett swap subprime ügyletekkel – a görög kormány eltüntethette államadóssága jelentős részét az európai ellenőrző szervek elől, ami a görög válság elmélyülésének egyik fő oka. Felelősségre vonás helyett inkább megválasztották az euró legfőbb őrének azt, akiről alapos okunk van feltételezni, hogy a tartós euróválság egyik fő előidézője lehetett. Meghallgatásán arra hivatkozott, hogy ő csak magáncégekkel foglalkozott, és a swap subprime ügyletek már hivatalba lépése előtt elindultak (ami persze nem jelentené, hogy ő ne lett volna felelős azért, hogy nem állította le a manipulációt), de még ez az alibi sem stimmel, mert a Goldman Sachs nyilvánosan hozzáférhető adatai alapján Mario Draghi felelt a kormányzati ügyfelekért, az államadósságok „menedzsmentjéért” is a cégnél

Szóval profi kecskére bízták az eurókáposztát. Nemcsak a görög államadósság manipulációjára használták ezeket a kétes pénzügyi műveleteket, hanem a híradások szerint több más ország is élt a lehetőséggel, elsősorban épp azok a déli országok, amelyek eladósodásával leginkább elmélyült és tartóssá vált az eurózóna válsága. Ennek alapján már nem olyan nehéz kitalálni, mi állhat a háttérben, és kinek milyen stratégiai érdekei fűződhetnek a tartósan mélyülő válsághoz. Draghi tehát nem annyira az euró megmentője, mint inkább az euró válságának fenntartója – megdöbbentő, hogy a sok gazdasági és politikai elemzőnek mindez nem tűnt fel. Vagy ha feltűnt, akkor miért nem került érdeklődésük homlokterébe az agyonelemzett görög válság kapcsán? Ahogy az sem keltett közfelháborodást még Olaszországban sem, hogy a Goldman Sachs egy másik európai vezetőjét állították az ország élére a válság nagy technokrata megoldójaként. Ő ugyebár Mario Monti, aki mint valami ellenséges területre ejtőernyővel ledobott deszantos került egyenesen a miniszterelnöki bársonyszékbe, és nem emlékszünk, hogy százezrek tüntettek volna az ellen, hogy lényegében senki nem kérdezte meg az olasz választókat minderről.

Egyszóval bármilyen érdemi demokratikus felhatalmazás nélkül lehet kormányozni Európa egyik meghatározó országát, ha a Goldman Sachs épp úgy akarja. Történt mindez bő egy héttel a másik „Super Mario”, Draghi kinevezése után Érdekes egybeesés, nem? Külön szomorú, hogy ennyire nyíltan történik mindez – még a demokratikus látszat fenntartására is egyre kevésbé adnak, annyira nyájasan bégető masszává sikerült tenni az európai tömegeket. Mégis kinek a trójai falova a görög válság? A Goldman Sachs nem először képviseli Amerika stratégiai érdekeit kétes világpolitikai manőverekkel. Hasonló szerepet játszott a líbiai válságban és sok más konfliktusban. De ha nem tudnánk Draghi vagy Monti szerepéről, akkor is nyilvánvaló lenne, hogy a dollár elsősorban az euró rovására lábalt ki a 2008-ban elmélyült globális válságból, tehát elsősorban Amerikának fűződhet pénzügyi érdeke az euró válságának és ezzel Európa tartós megosztottságának fenntartásához, sőt, már előidézéséhez is. Nem mintha valami gonosz összeesküvés lenne ez részükről, sokkal valószínűbb, hogy válsághelyzetben minden szereplő önös érdekei felülírnak minden más szempontot. A dollárral pedig az Egyesült Államok a saját bőrét menti az euró rovására, hiszen ha nem a görög államadósság tematizálná a piaci elemzéseket, akár bűnbakká válhatna az amerikai államadósság nem kevésbé súlyos problémája is.

Jó ideje szó sincs tehát itt valódi, őszinte szövetségről, hanem kőkemény nagyhatalmi érdekek diktálják a fejleményeket és azok kitapintható nagyhatalmi logikáját. A globális válság mélyülésével mintha minden ország magára lenne utalva, s egyre ellenségesebben méregetik egymást a NATO-szövetségesek is, ami elég nyilvánvalóan felszínre tört a WikiLeaks és más megfigyelési botrányok kapcsán.Míg a globalizált média azon lamentál, hogy a görögök egyáltalán milyen alapon merészelnek beleszólni a saját sorsukba, sokkal inkább arra a kérdésre kellene választ adni itt, Európában, amiről mélyen hallgatnak a médiamúzsák: mégis milyen felhatalmazással mentették meg a görög adósságnál nagyságrenddel több közpénzből a notóriusan rosszul működő nagy európai bankokat (lényegi reformok és vezetőcsere nélkül!) a német, brit, francia stb. politikai vezetők? Mikor és milyen formában konzultáltak adófizetőikkel, választóikkal, és miért nem számoltak el mindmáig ezzel kapcsolatban?

A Merkelek, Hollande-ok, Montik már rég nem minket, európai polgárokat képviselnek, hanem úgyszólván kizárólagos jelleggel országokon átnyúló „globális” érdekeket. Milyen jogon döntenek Ukrajna vagy Görögország sorsáról? Miért nem kelti fel saját választóik gyanúját, hogy őket ugyanúgy csak propagandaszinten veszik tekintetbe, ahogy az ukránokat vagy a görögöket, és ugyanúgy idegen érdekeket kényszerítenek rájuk, ahogyan más országokra? Ha annyira demokraták lennének, nem fölényeskedve tárgyalnának más országok vezetőivel, és nem kérték volna ki maguknak a görög népszavazást, aminek szerintük éppúgy „semmi értelme nem volt”, ahogy nyilván saját országaik demokráciájának sincs, amióta azok globális gazdasági érdekek túszaivá váltak.

Nem lesz itt se béke, se biztonság, se jólét, se erős helyi közösségek, amíg ugyanazok a multitechnokraták vezetik országainkat Európában. Nincs valós alternatívája a globális érdekek által túszul ejtett szuverenitás és közhatalom visszaszerzésének. Ahogy a görög példán látjuk: tőlük örököltük egykor a demokráciát, és úgy tűnik, ma is ők járnak élen ebben. Ha már itt tartunk, okulhatunk a régi görög mítoszból, amely – mint ismeretes – Európa elrablásáról szól. A tét az, hogyan kaphatjuk vissza az erős eurót és a független Európát globális elrablása után. A válság mélyülésével nem marad más választásunk, mint a szabad választás: Európában újra meg kell teremteni a civil kontroll és a valódi demokrácia feltételeit. Minden más tüneti (válság)kezelés.

A szerző filozófus