Európa és a német Zeusz

Így válik az unió perifériája az erős magországok belső gyarmatává. Róna Péter írása a görög válság margójára.

Ha mindezt tudtuk, miért kellett öt évet várni arra, hogy a valutaalap négy nappal (!) a görög népszavazás előtt kiadott tanulmányában végre beismerje: Görögország külső adósságának legalább 40 százalékát el kell engedni, adni kell a fennmaradt összeg törlesztéséhez egy 20 éves (!) moratóriumot, és a görög gazdaság talpra állításához szükség lesz további 60 milliárd euróra. Miért várt Hans-Werner Sinn, a legnagyobb német gazdasági kutatóintézetnek számító IFO elnöke ugyanennek a felismerésnek a nyilvánosságra hozatalával az elmúlt hét elejéig (Die griechische Tragödie), ha évek óta tudja mindezt? A német kancellár asszony és pénzügyminisztere, Wolfgang Schauble talán nem hallott Jürgen Habermas (Zur Verfassung Europas, 2011) Ulrich Beck (Deutsches Europa, 2012) vagy Wolfgang Streeck (Gekaufte Zeit, 2013) írásáról, hogy csak a legnevesebb német szerzőket említsem? És mit szóljunk Jeroen Dijsselbloem holland pénzügyminiszter és a tárgyalást vezető Eurócsoport vezetőjének bejelentéséhez, hogy már csak 60 millió euró választotta el a tárgyaló feleket, amikor a görögök felálltak, miközben ott van a kezében az IMF jelentése, ami szerint a megoldás ennek az összegnek az ezerszeresét igényelné?

Próbálom meggyőzni magam, hogy nem tudták, és tényleg azt hitték, hogy az általuk öt éven át megkövetelt, egyre nagyobb megszorítások nem a GDP bekövetkezett 25 százalékos zsugorodásához, hanem a görögök kilábalásához vezetnek, de nem megy. Itt már régóta nem szakmailag megalapozott megoldásról, hanem gyökeresen átszabott „kétsebességű” Európa megteremtéséről van szó, amiben a vicinálison döcögők szerepe a gyorsvonaton robogók világgazdasági versenyképességének fenntartása az olcsó bérmunka biztosításával, ahol a periféria – mi is – az erős magországok belső gyarmatává válik.

De nem a gyorsvonat bársonyülése az erényes hangyák megérdemelt jutalma, a lerobbant fapados pedig a léha és felelőtlen tücskök jogos bűnhődése? Hát nem. Persze jókat lehet azon vitatkozni, egyenesen veszekedni, hogy ki hazudik, Varufakisz vagy Schauble, hogy ki a lustább, a görög, aki éves átlagban 2037 órát dolgozik (ha van munkája), vagy a német éves 1388 órás átlagával, hogy ki csal el több adót, a görögök Cipruson tartott számláikon keresztül, vagy a németek Svájcon és Luxemburgon át, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy vége az európai álomnak, hogy győzött az önzés, hogy egy évszázad leforgása alatt Németország harmadszorra szakítja szét Európát, harmadszorra hiszi el magáról, hogy felsőbbrendű erényessége őt Európa urává predesztinálja, akinek joga a leszakadókat az út szélén hagyni.

De mit ér egy olyan szerkezet és egy olyan elit, amelyik az EU GDP-jének alig 2 százalékát kitevő görög gazdaság problémáját öt éven át nem tudja megoldani, legyenek a görögök bármennyire is zsiványok és Európa urai bármennyire is erényesek? Hová tűnt a szép Európa egykori széles látóköre, ha egy ilyen, viszonylag szerény méretű, szakmai szempontból könnyen kezelhető probléma megoldása meghaladja képességét? Hacsak persze sohasem a gond megoldásáról, hanem Európa új hatalmi struktúrájának kialakításáról volt és van szó.

És mi, magyarok, hova álljunk? A kérdésre a magyar elit – azaz Gyurcsányék és Orbánék – már rég megadták az eltérő csomagolású, de tartalmilag azonos választ: hazánk az olcsó bérmunkával kíván hozzájárulni Európa boldogulásához. Leépítjük a képzést, az oktatást, a kultúrát, általában a tudást, mindazt, amire nincs szüksége a „kétkezi munkára” ítélteknek az alacsony hozzáadott érték termeléséhez. Elvégezzük azt a szerény képességet igénylő, a gyorsvonat robogását lassító munkát, amit a magországok kidobnak a vonat ablakából, hogy gyorsabban haladhassanak, és leépítjük az egészségügyet, hiszen a hosszú élet csak viszi a pénzt; egyszóval beállunk az új rendszerbe, a számunkra kijelölt, alárendelt helyre. Szidjuk a multikat, de „stratégiai megállapodást” kötünk velük. Közben persze szavalunk a szuverenitásról, a nemzeti erről meg arról, és mindent titkosítunk, tehetséges fiataljainkat pedig szélnek eresztjük. Megrendelésre készek vagyunk megszondázni Európa közvéleményét a kényes kérdésekről – a halálbüntetésről, a bevándorlókról, Putyinról, az illiberális demokráciáról – úgy, hogy a szonda erkölcsi és politikai árát ne a megrendelő, hanem mi fizessük.

Cserébe persze a megrendelő biztosítja a szondát kivitelező Orbán-kormánynak a fennmaradást. Ebben az új rendszerben ugyanis a rezsimváltás veszélye azt illeti, aki népszavazást rendel el, mint a görög kormány, és nem azt, aki azt megtagadja, mint a magyar. Azokat, akik egy igazságosabb, emberhez és környezetéhez méltányosabb életről álmodoznak, és nem azokat, akik, mint mi, készek egy beteg szerkezet káros következményeit a legszegényebbekre, a legkiszolgáltatottabbakra terhelni.

De még mielőtt végképp elkeserednénk, talán érdemes arra is emlékezni, hogy Zeusz, miután fékezhetetlen vágyát kielégítette, a „mindig célba találó gerellyel” ajándékozta meg Európát. Európa népeinek egybehangzó akarata, hogy mi, európaiak együtt maradjunk, hogy egyikünk se maradjon le. A politikust, a közgazdászt, a jogászt, a jegybankárt, aki nem tudja szolgálni ezt a célt, előbb-utóbb minden bizonnyal eléri Európa gerelye.

A szerző az Oxfordi Egyetemen a Blackfriars Hall tanára