Előbb a Világbank látta be, ha nem is nyilvánosan, hogy az általa adott kölcsönök feltételei nem segítik, hanem még nehezebb helyzetbe hozzák az e kölcsönökre rászoruló vagy egyszerűen csak tudatlanságból, felelőtlenségből kölcsönt felvevő országokat, majd az IMF elnöke, Christine Lagarde is felismerte, hogy a szervezet korábbi politikája káros volt a „megsegítettek” számára.
A változás olyan mértékű, hogy a jelenlegi görög válsággal kapcsolatban Lagarde kijelentette: az IMF csak akkor száll be a görög mentőcsomagba, ha az egy teljes program lesz, beleértve a görög adósságok átütemezését. – A 86 milliárd eurós mentőcsomag nem életképes adósságkönnyítés nélkül – mondta a francia Europe 1 rádiónak adott interjújában. Lagarde szerint a mentőcsomagnak két lábon kell állnia: az egyik, hogy a görögök egészséges költségvetési politikát folytassanak (ezt már meg is tették, hiszen a költségvetés elsődleges – kamatfizetések nélküli – egyenlege már erősen pozitív), a másik láb pedig a hitelezőkre vonatkozik, és ez nem más, mint az adósságok átütemezése, hogy könnyítsék Görögország adósságterheit. – A hitelezőknek meg kell hosszabbítaniuk az adósságok futamidejét, ki kell terjeszteniük a türelmi periódust, amikor még nem kell az adósságszolgálatot (kamat és törlesztés együtt) fizetni, továbbá maximális mértékben csökkenteniük kell a kamatokat – hangoztatta Lagarde.
Nem Lagarde az azonban, aki a feltételeket meghatározza, hanem Németország, pontosabban a német közvélemény, amelyet Angela Merkel nemcsak Görögország, hanem Európa többi része felé is közvetít, és ez a háttér nem éppen megértő a görög gazdaság problémáival szemben. A német propagandagépezetnek ismét sikerült meggyőznie a németeket saját kiválóságukról mások esendőségével szemben. A Der Spiegel legutóbbi számának címlapján például mulatozó görögöket látni, akiknek eszük ágában sincs kötelezettségeiket teljesíteni. Németország legtöbbek által olvasott lapja, a Bild is a harmadik görög mentőcsomag parlamenti elfogadása ellen kampányolt, sőt az egyik szám címlapján a nevető Alexisz Ciprasz látható, alatta pedig a felirat: Ciprasz nevet, és mi fizetünk és fizetünk. Ilyen propaganda mellett nem csoda, ha a német közvélemény a görögök ellen fordul, amit viszont a jelzett propagandával a német pénzügyi és üzleti elit befolyásol. Arról egy szó sem esik, hogy a görögök – a rájuk erőltetett megszorítások és privatizációs programok fejében – ennek a pénznek csak egy töredékét látják, a legnagyobb rész a (főleg német) hitelezők bevétele. Arról sem esik szó, hogy Németország már jó egy évtizede olyan merkantilista, exporttöbbletre törekvő politikát folytat, amellyel lényegében tönkreteszi a gyengébb tagállamok gazdaságát, kilátástalan eladósodásba sodorva őket, hiszen az adósságok visszafizetésének az lenne a feltétele, hogy a németek most már többet importáljanak, mint amennyit exportálnak.
Erre egyébként az amerikai kormány is figyelmeztette a németeket, valószínűleg attól félve, hogy a periferiális országok megszorító (és ezzel importot korlátozó) politikája miatt a német exporttöbblet a már eddig is jelentős külkereskedelmi deficittel küzdő amerikai piacra zúdul. Soros György egyértelműen a fent körvonalazott német politikában látja – ahogy erről szóló könyvének címe mondja – az Európai Unió tragédiáját. Soros szerint a második világháború utáni időkben Németország volt az európai integráció motorja, mert mindig többet adott a közösségnek, mint amennyit visszaigényelt, ám az újraegyesítéssel a németek viselkedése megváltozott. Merkel a maga képére formálja az uniós intézményeket, és ezzel az eurózóna működésének reformja ellehetetlenült, ami kiélezi a hitelezők és az adósok közötti ellentétet, s végül az unió széteséséhez vezet.
Sorosnak e kérdésben kétségtelenül igaza van. A jelenlegi német politika nemcsak hogy nem az integráció irányába hat, de érzelmileg is erősen megosztja Európát, mert a német erőfölényt a periférián egyre nagyobb ellenszenvvel figyelik, és kérdéses, hogy ez a folyamat hová fog vezetni. Józan, a helyzetet reálisan értékelő hangok ma alig hallhatók Európában.