Felvidéki recept nemzeti traumákra

A határon túli magyarokra még sokan hajlamosak megsegítendő, megmentendő nemzetrészekként gondolni, holott ez a felfogás valahol lenéző.

Gombaszög – mi jut eszünkbe erről a szóról? Valószínűleg semmi. És arról, hogy Tusványos? Na ugye. Nos, Tusványos ihletője egyes politikusi vallomások (azaz Németh Zsolt elejtett megjegyzései) szerint Gombaszög volt. A gombaszögi nyári tábor a felvidéki magyar ifjúság talán legfontosabb seregszemléje, habár a „seregszemle” kifejezés talán félrevezető egy jó hangulatú, felszabadult, informális diáktábor esetében. Valójában hogy Gombaszög tábor-e, fesztivál vagy szabadegyetem, azt nehéz eldönteni – nemhiába mintázták Tusványost Gombaszögről, leginkább talán a tusnádfürdői július végi összejövetelhez hasonlít a felépítése, csak kicsiben: az idei rekordévben kétezren tették tiszteletüket állandó táborozóként, az alkalmi résztvevők pedig sokkal többen voltak.

Mondhatnánk, családias a hangulat, ha a régi gombaszögesek nem panaszkodnának rá, hogy kinőtte magát a tábor. A két rendezvény abban is hasonlít, hogy egyik sem ott van, ahol eredetileg indult: Tusványos ugyebár Bálványosfürdőről költözött át Tusnádfürdőre, Gombaszög pedig – mily meglepetés! – Gombaszögről Krasznahorkaváraljára. Igen, a két éve leégett vár alá, amelynek felújítását így szoros emberfogásban követhetik nyomon a táborozók. A kortárs Gombaszög története 2008-ig nyúlik vissza, ám magát a tábort 1928 óta rendezik meg.

Napközben fejtágító előadásokat tartanak, a korán kelőknek is, akik akár este hétig egy helyen ülve okosodhatnak, míg éjjel koncertek vannak, s mindenféle egyéb közösségépítő és egyéb társas programok színesítik a palettát. Az előadásokat tekintve az autonómia, a kisebbségi lét, a szlovákiai politika és a magyar–magyar viszony témái természetesen kiemelt státust élveznek, de rendszerint tele van a sátor a focival kapcsolatos beszélgetések alkalmával is. Az idei év sztárvendége Karel Schwarzenberg herceg, egykori cseh külügyminiszter volt, aki azzal kampányolt az előző cseh elnökválasztáskor, hogy eltörli a Benes-dekrétumokat – talán érthető, miért hívták meg Gombaszögre. A magamfajta ember lubickol az ilyen közegben. A felvidéki fiatal magyar értelmiség és a leendő politikusgeneráció tagjaival beszélget sörözés közben, és ámulva hallgatja a helyi oligarcharendszerről, a szlovák oktatásról, médiáról, elhelyezkedési lehetőségekről szóló magyarázatokat. A határon túli magyarokra még sokan hajlamosak megsegítendő, megmentendő nemzetrészekként gondolni, holott ez a felfogás valahol lenéző. Helyzetükben ugyanis irigylésre méltó mozzanatok is vannak: például a kétnyelvűség, egy másik kultúra ismerete – egy olyan kultúráé, amely nekünk, anyaországiaknak szinte egzotikumszámba megy, pedig a szomszédságunkban található. A cseh irodalom sztárjait még csak-csak ismerjük, a románoktól tudunk Caragialéről, láttuk a magát jugoszlávnak valló Kusturica filmjeit, és esetleg olvastuk Ivo Andrictól a Híd a Drinán-t. Nem lehet, hogy kötelezővé kellene tenni egy szomszédos nép nyelvének, kultúrájának tanítását a középiskolában?

A határon túli magyaroknak tehát olyasmire van rálátásuk, olyasmiről van tapasztalatuk, amiről nekünk nincs. Az együttélés nyilván nehézségekkel is jár, amelyeket jól ismerünk – látnunk kell azonban azt is, mit tanulhatunk a határon túliaktól, és ez nem feltétlenül az „igaz magyarság” (habár akár az is lehet). A határozott, egyértelmű, konfliktusokat is vállaló nemzetpolitika mellett pedig az lenne fontos, hogy ha lehet, ne csak csodálkozó turistaként menjünk a Felvidékre vagy Erdélybe (Kárpátalja meglátogatását azonban akár turistajelleggel is ajánlom, rengeteg magyar emlék van viszonylag kis helyen, ráadásul olcsón – nem is értem, a háborút leszámítva miért nem özönlenek az anyaországiak Kárpátaljára). Hanem már ismerősként, akinek barátai vannak ott, és sokadik alkalommal ugyanolyan ismerős neki a Krasznahorkaváraljára vezető út, mint a hazai körforgalmak. Lehet, ez kicsinyebb, kevesebbet markoló, nem túl grandiózus felvetés, de nem tudok jobb megoldást a nemzeti traumák személyes kezelésére.

A gombaszögi tábor tudatosan van Kelet-Szlovákiában: itt kevésbé erős a magyar identitás, így nagyobb szükség van rá, habár talán többen vannak a nyugat-szlovákiai táborozók. Sokféle világnézet és hozzáállás megtalálható errefelé, akárcsak otthon, de van egyfajta nemzeti minimum. Nem görcsös, nem nagyzoló és nem búsongó, hanem magától értetődő, normális és vidám. Nem tudom, mi a felvidéki magyarság jövője, de ha olyan vezetői lesznek, mint akik összehozták Gombaszöget, akkor nem nagyon kell tartanunk e tekintetben a következő évtizedektől. Mert Gombaszög a felvidéki magyarok következő generációinak és vezetőinek egyik fő formálója.

A szerző újságíró

(A cikk eredetileg a Magyar Nemzet 2015. július 24-i számában jelent meg.)