Fobofóbia

A tolerancia liberális kultusza napjainkban elérte határait.

A tolerancia nemcsak azért csapott át tündöklésből bukásba, mert – mint írtam – már nincs szükség rá, hanem azért is, mert azokat, akik akár csak öt-tíz évvel ezelőtt toleránsnak számítottak, máról holnapra homofóbnak bélyegzik. Mindeddig „toleráns” volt az, aki elutasította a melegek diszkriminálását és megalázását, de ha ma ennek ellenére nem ért egyet a melegházassággal, máris homofóbnak nevezik. A „homofóbiának” azonban nincsenek jól definiált ismérvei. Bárkit homofóbbá nyilváníthatnak, ahogy a kommunisták a szociáldemokratákat fasisztává vagy a szegényparasztokat kulákká. A homoszexualitását nyíltan vállaló divattervező-páros, Dolce és Gabbana azon nyomban megkapták a homofóbia bélyegét, amint kifejtették, hogy nem értenek egyet a melegházassággal

Homofób homoszexuálisok? A toleranciakultusz ezzel ki is lehelte a lelkét. Akik toleranciát hirdettek, intoleráns, kombattáns vagy egyenesen militáns gyakorlatot folytatnak. És nincs senki az „elnyomott szexuális kisebbségekből”, aki türelemre intene, és nyíltan fel merne lépni a megbélyegzés ellen. A stigmatizálás azért csaphat át ideológiai terrorba, mert nem látni a határát az újabb és újabb „szexuális jogoknak” és a többség értékrendjével szemben támasztott követelményeknek. A melegházasság és az örökbefogadás intézményesítése után miért is ne lenne cél, hogy a női kvóták mellett legyenek lmbt-kvóták is? Ha az egynemű szülőkre alapozódó „szivárványcsalád” magától értetődő lesz, miért is ne lenne cél az „apa” és az „anya” fogalmának eltörlése? A „minden ember egyenlő” elve alapján a Brigitták és Klárik is lehetnek apák, a Jánosok és Kevinek meg anyák. És persze miért ne érvényesüljön az iskolai szexuális felvilágosítás során is az egyenlőség elve? Miért ne mutassák be minden iskolásnak a szexuális élet magától értetődő elemeként az azonos neműek közötti nemi aktusokat?

Egy heteroszexuális polgártársunk, aki aktív támogatója a melegházasságnak, és büszkén vett részt szolidaritásból a Budapest Pride-on, egyik pillanatról a másikra „homofób” lehet, ha nem ért egyet az lmbt-kvótával vagy az „apa” és az „anya” fogalmának eltörlésével, és ezzel szembekerül a „melegjogi” küzdelem radikálisabb és hangosabb csoportjaival.

Az ideológiai terror első hallásra talán túlzásnak tűnik, de ne feledjük, hogy a liberális jogi küzdelmek már régóta operálnak a fóbiával végződő fogalmakkal, aminek a lényege az, hogy a nem liberális módon gondolkodók, akiket homofóbnak, xenofóbnak stb. nyilvánítanak, abnormálisnak érezhetik magukat. A stigmatizálás már bevett kiegészítő elem a különféle bojkottok és kampányok mellett, hogy ha az illető közfunkciót lát el, nyomás alá helyezzék és lemondásra kényszerítsék. Napjainkban ezerszer meg kell gondolnia bárkinek is, hogy nyilvánosan megszólaljon, nehogy szexistának vagy homofóbnak nyilvánítsák, és emiatt törjön ketté a karrierje.

Az ideológiai zűrzavar miatt határán vagyunk annak a tragikomikus paradoxonnak, hogy a homofóbként stigmatizált emberek vállalják a stigmát, hogy homofóbok, és azzal az indokkal, hogy fóbiájuk betegség vagy legalábbis biológiai determináltság következménye, mint a homoszexualitás, kisebbségnek nyilvánítják magukat, akiket mindenféle jogok illetnek meg. A káosz egy másik tünete, hogy a másokat lehomofóbozók sem ússzák meg, hogy lefóbiásozzák őket: már használatos a fobofóbia fogalma, amely a mások (vélt) fóbiáitól való félelmet hivatott kifejezni. És végül itt van a kommunista szindróma is. A kommunisták között mindig voltak igazhitűek, akik úgy gondolták magukról, hogy az eszme leghivatottabb képviselői, és ennek megfelelően szervezték meg az aktuális igazakból az újabb és újabb Internacionálét, melyek szervezeti keretet adtak az elhajlók és tévutasok elleni küzdelemnek is. A „melegjogi mozgalmak” intoleráns csoportjai hasonló cipőben járnak. Lmbt-közösségről beszélnek, miközben a homogén egységként tételezett „közösség” heterogén, és tagjai nem feltétlenül ismerik el egymást egyenjogúnak vagy egyenértékűnek.

Az amerikai valóság például rendkívül ellentmondásos. Vannak melegek, akik nem közösködnek transzvesztitákkal és transzszexuálisokkal, míg a fekete és latin melegek között faji ellentétek is léteznek. Dolce és Gabbana esete pedig azt bizonyítja, hogy a mindenféle kiközösítés és megbélyegzés ellen fellépő melegjogi mozgalmaktól egyáltalán nem áll távol a kiközösítés és megbélyegzés, ha az lmbt-közösségen belül másképpen gondolkodókkal találják szembe magukat.

A szerző politológus

(A cikk eredetileg a Magyar Nemzet 2015. július 23-i számában jelent meg.)