Számításai szerint minden uniós állampolgárnak alig valamivel több mint háromeurónyi összeget, azaz nagyjából ezer forintot kellett volna felajánlania, hogy összegyűljön a Görögország számára éppen szükséges 1,6 milliárd euró. Igaz, ez lényegében semmiség, a dél-európai állam összadóssága ugyanis 242 milliárd euróra rúg, de kezdetnek megtette volna. Az adományokért cserébe ráadásul ajándékokat lehetett kapni – Alexisz Ciprasz-képeslaptól kezdve fetasajton, olívaolajon, Ouzón és egyéb helyi termékeken át egészen egy görög nyaralásig –, ami az ezeket beszerző, becsomagoló és postára adó görög embereknek is munkát és nem mellékesen némi fizetést jelentett.
A pénz fokozatosan gyűlt június 6-ig, a kampány végéig. Igaz, nem jött össze a kitűzött cél egy százaléka sem, de közel kétmillió eurót (több mint hatszázmillió forintot) csak összekalapozott a brit fiatal. Az egésznek azonban nem az a lényege, hogy összegyűlt-e az 1,6 milliárd hét nap alatt. Teljesen biztos volt, hogy nem fog. Sokkal fontosabb az, hogy valakinek eszébe jutott, bárki tehet bajba jutott embertársaiért, csak egy kis szervezésre van szükség. Semmi időhúzás, politikusi erőfitogtatás vagy hangzatos ígéret. Helyette tettrekészség és összefogás.
Persze nem lepődnénk meg, ha sokan elleneznék ezt a kezdeményezést. – A görögök lusták, tizenvalahányadik havi fizetést vagy nyugdíjat meg egyéb szociális juttatásokat akarnak, de nem szívesen dolgoznának meg érte – mondják sokan. Hozzáteszik: a görögöket saját maguk, a politikai elitjük, az Európai Unió, az IMF – és páran halkan, de teljesen komolyan hozzáteszik: a globális pénzügyi háttérhatalom – sodorta bajba, miért is nekünk kellene megoldanunk helyettük, illetve e szervezetek helyett az adósságválságot?
Ám ők nem gondolnak bele abba, hogy milyen lehet most görögnek lenni. Az ember nem veheti fel a nyugdíját teljes egészében, naponta maximum 19 ezer forintnyi összeghez juthat hozzá készpénzben, nem tudja használni a bankkártyáját. Bizonytalanságban éli a mindennapjait, lesi az ország tapasztalatlan vezetőinek és az uniós fejeseknek a nyilatkozatait. Unja, hogy egyik nap ezt mondják, másik nap meg amazt, miközben az ország gazdasága és a saját jövőképe szép lassan csúszik lefelé. Fogalma sincs, mi lesz egy hónap múlva, de még azt sem sejti, milyen hatásuk lesz a vasárnapi népszavazáson elsöprő többségbe került nemeknek. Ebben a helyzetben nagyon sokat tud jelenteni, hogy egy olyan országból érkezik segítség, amely nem is tagja az eurózónának, majd fokozatosan jönnek a felajánlások százezer embertől, Európa különböző pontjairól. Olyan is akadt, aki másfél millió forintnak megfelelő eurót ajánlott fel – de hangsúlyozom: nem az összegek, hanem a szolidaritás gesztusa a fontos.
Pár évvel ezelőtt mi, magyarok is voltunk hasonló helyzetben, amikor az IMF-hitel és a válság egyszerre roggyantotta meg a gazdaságot. Nem segített senki, akkor még a közösségi finanszírozás gyerekcipőben járt. Pedig milyen jólesett volna ennek az Európában örökké magányos nemzetnek, ha százezren a kezüket nyújtották volna, mondván: „Nem biztos, hogy ki tudunk húzni benneteket a csávából, de legalább megpróbáljuk.”
