Kiszolgáltatók

Volt a hetvenes években egy vicc arról, hogy mi a legnagyobb különbség a régi, feudális és az új, szocialista Magyarország között.

A régi Magyarország uralkodó osztálya a birtokos nemesség volt, akinek voltak szolgáik, így a régi uralkodó osztály ki volt szolgálva. Most (a hetvenes években) a munkásosztály uralkodik, és rendelkezésre áll a szolgáltatóipar, így az új uralkodó osztály ki van szolgáltatva. Nem volt túl közismert vagy népszerű vicc, talán a bántó germanizmusok miatt, de sajnos csak azok árán jön ki a poén. Mindenesetre nagyon is igaz volt, kár, hogy a mai viszonyokra még egy újabb germanizmus árán sem lehet frappánsan adaptálni, körülményes magyarázkodás kell hozzá.

A kapitalizmusban ugyanis az uralkodó osztály a tőkéseké, de a mi kapitalizmusunkban ez egyáltalán nem így van. Minálunk az uralkodó maga a nép, a szolgáltatók viszont hatóságként viselkednek, és egyenesen csicskáztatják az úgynevezett uralkodó osztályt. Míg hajdan a hivatalok packáztak a lakossággal, ma boldogok lennénk, ha a szolgáltatók csak packáznának velünk, de valójában kifosztanak, megaláznak és meghurcolnak bennünket, miközben saját állításuk szerint mindenben állnak rendelkezésünkre. Az emberek többsége évtizedek óta élethalálharcot vív egy vagy több szolgáltatóval, amelyek állnak rendelkezésére, még ha a szerencsétlen polgár szabadulni szeretne is tőlük. Ezek a háborúk nem a fair play szabályai szerint zajlanak, de még csak nem is a (hadi)jog keretei között. A szolgáltatók, maguk mögött tudván a politikai hatalom támogatását, bármit megengedhetnek maguknak, a polgárok pedig gyakran kétségbeesett lépésekre szánják el magukat. Ezek a háborúk túlnyomó többségükben a szolgáltatók által ránk kényszerített védelmi harcok. A szolgáltatók valamilyen szolgáltatás címszóval elvesznek vagy megpróbálnak elvenni tőlünk valamit, mi pedig igyekszünk megvédeni a tulajdonunkat, többnyire kevés sikerrel, de azért nem minden remény nélkül. Vannak nagy ritkán sikerélményeink is – ilyenkor a szolgáltatók azzal hülyítik a világot, nekik mindennél fontosabb, hogy az ügyfél elégedett legyen.

Persze vannak olyan alkalmak is, amikor az érinthetetlennek hitt szolgáltatókat éri támadás. Sokszor jogosan, afféle elkeseredett ellentámadásként, legalább a jogszerűség látszatához ragaszkodva, máskor abszurd, őrült módon, mindenféle törvény, józanságot, ésszerűséget félresöpörve. A civil kurázsi olykor egészen képtelen módon nyilvánul meg. E támadások viszonylag gyakori célpontjai a biztosítók. Ebben talán az is közrejátszik, hogy sokan még ma is úgy hiszik, hogy a biztosítók állami cégek. Márpedig a vagányok illemkódexe szerint az államtól megbugázni valamit nem olyan nagy, mondhatni bocsánatos bűn. (Ezzel az elferdült felfogással sajnos sűrűn találkozhatunk.) Másrészt a biztosítókkal kapcsolatban makacsul tartja magát egy ostoba közhely, miszerint a csalók könnyebben jutnak a biztosítók pénzéhez, mint a tisztességes ügyfelek, mert a törvényesen járó összegeket nagyon nehéz kifacsarni belőlük. Ez rosszindulatú feltételezés, miképpen az is, hogy ritka az olyan ember, aki tisztában van azzal, hogy a biztosítása miféle káreseményekre érvényes. Mindenesetre nem egy károsulttal találkoztam, aki csak egy betörés után tudta meg, hogy a biztosítója kizárólag az ajtóban és a zárban esett kárt téríti meg, az ellopott értékekre külön biztosítást kellett volna kötnie.

Nem akarok a biztosítók ellen hangulatot kelteni – sem a biztosítási csalók iránt szimpátiát –, csak arra utaltam fentebb, hogy sokan kifejezetten ellenséges érzületeket táplálnak a biztosítókkal szemben, ezért viszonylag könnyen ráveszik magukra arra, hogy megpróbálják átverni azokat. Természetesen ahogy Cs. Sándor 48 éves nyírkátai lakos megpróbált némi pénzt kiszedni belőlük, az teljesen egyedi, extrém eset. Nevezett úriember 2013 novembere és 2014 februárja között több biztosítóval kötött nagy összegű baleset-biztosítást, majd 2014. július 30-án a nyírcsászári vasútállomáson becsúszott egy mozgó vonat utolsó kocsija alá, amelynek utolsó kereke mindkét lábán átment. Cs. urat mentőhelikopterrel szállították kórházba, de mindkét lábát amputálni kellett. A rendőrség azóta megállapította, hogy nem véletlen baleset történt, így a szerencsétlenség sérültjét nem illeti meg a közel egymilliárd forintos biztosítási összeg. Az öncsonkítás elég gyakori csalási módszer, de ilyen súlyos változatával nagyon ritkán találkozni. (Katonakoromban az egyik szakács egy üveg pálinkáért eltörte bárki ujját; 28 nap egészségügyi szabadság járt érte, így sok páciense akadt. Az is egyfajta szolgáltatás volt.) Nem tudunk belehelyezkedni Cs. úr lelkivilágába, de nyilván úgy gondolta, hogy többé melóznia sem kell, és egymilliárd forintból még nyomorékon is úri módon élhet. Ő természetesen tagadja a csalárd szándékot, de igazán nem a beteges bizalmatlanság jele, ha nem hiszünk neki.

Ám lássunk egy másik esetet, amikor nem az ügyfél követ el bűntettet – mégis őt büntetik meg –, hanem a szolgáltató hajt végre bűntettre kísértetiesen emlékeztető, kétes tisztaságú cselekményeket, ráadásul a rendőrség asszisztálásával. Előrebocsátandó, hogy a biztosítók afféle kispályás, barátságos ellenfelek az embereket leginkább kifosztó és megnyomorító szolgáltatókhoz, a bankokhoz képest. Az a pofátlan cinizmus, ahogy a devizaalapú hitelekkel lerabolták a magyar családok tíz- és százezreit, nem igényel kommentárt. De ezúttal még cifrább esetről lesz szó. Hősünk vásárolt egy autót, amelyért a banknak fizette a 65 ezer forintos havi részleteket. Már másfél milliót törlesztett, amikor kapott egy csekket: fizessen be kétmillió forintot egy összegben. Az indoklás: csak! Az illető próbált reklamálni, egyezkedni, de a szolgáltató hajthatatlan maradt. A bank felmondta a szerződést, ő pedig az igazságszolgáltatás megfelelő fórumához fordult (szegény). Egy nap arra ébredt, hogy eltűnt az autó, de nem tolvajok lopták el, hanem a bank behajtókat küldött érte, akik se szó, se beszéd elhajtottak vele. Hősünk elment a telephelyre, s miután kiderítette, hogy a be- és elhajtóknak semmiféle hivatalos felhatalmazásuk, dokumentumuk, bumázskájuk nem volt a jármű lefoglalásához, beült és hazahajtott vele. A gépkocsinak még akkor is ő volt a tulajdonosa, a forgalmi engedély az ő nevére szólt, amikor rendőrök mentek érte és lopással gyanúsították. Azóta bravúros nyomozással kiderítették, hogy ellopta a saját autóját, a Szentendrei Járási Ügyészség pedig vádat emelt ellene lopás címén, és börtönbüntetés kiszabását kezdeményezte. Autót lopni nem túl kockázatos hazánkban, a tolvajok jó részét némi ejnye-bejnye kíséretében elengedik a zsaruk. Betudják jogtalan használatnak. Autót venni viszont roppant veszedelmes vállalkozás. A hitelező bank bármilyen mondvacsinált ürüggyel ráadáspénzeket követelhet a vevőtől, s ha az az ügylet jogszerűségét firtatja, akkor behajtókat küld rá, rendőrkézre adja, törvény elé citálja. Az addig befizetett részleteket természetesen a bank viszi, a gépkocsival együtt.

Mindez nálunk egy magas szintű szolgáltatás része. Életminőségünket, komfortérzetünket, kényelmünket szolgálja. S nem mellesleg döntő mértékben meghatározza a közérzetünket. Ha jól érzékeljük a hatóságok hozzáállását, nekünk mindezt tűrnünk kellene. Szó nélkül, mosolyogva. Amikor iskolába jártam, még úgy tanultuk, hogy Kohlhaas Mihály az igazáért küzdött, és példája számunkra is követendő.

Félek, Kohlhaas Mihály ma már nincs a tantervben.