Neve „kreatív írás és művészeti kritika” lenne, az akkreditációs bizottság már jóváhagyta a szakot. Lehet, hogy nemsokára megkapják az engedélyt a minisztériumtól – ez azonban véleményemen nem változtat.
Nem hiszem, hogy a szépirodalom írását oktatni lehet. Meg lehet tanítani a versírást, de a lírai önkifejezést, vagyis ami a verset költeménnyé teszi, azt nem. Líráról, prózáról annál többet megtanulni, mint amennyit egy irodalom szakos elsajátít az egyetemen, nem lehet. Már az is kérdés, hogy kell-e irodalmat és esztétikát tanulnia egy írónak vagy költőnek. Azt mondhatnánk: nem árt. Az sosem baj, ha tudjuk, az elődök mit hoztak létre.
A nagy írók ritkán élnek a technikai haladás bűvöletében. Nem versengenek a legmodernebb megoldásokért. Másfél évtizeden át könyvkiadónál dolgoztam, láttam, a számítógép használata sokakat inspirál kézirat-előállításra. Hiszen a gépen csak alkalmazni kell a megfelelő programot, s megkeresni azt a formátumot, amely révén könyvoldalakra betördelve lehet olvasni egy szöveget. Dilettánsok egész csapatát részegítette meg a számítógép. Számos író ma is kézzel ír, ahogy a száz, kétszáz évvel ezelőttiek tették. Az esetek többségében az amatőrt ragadta meg a technika, mert ügyetlen mondatainak a számítógép a könyvvé válás illúzióját volt képes adni.
Jelentős írók nem tanfolyamon, hanem a régiektől és egymástól tanulnak, és mert mércét jelentenek, akarva-akaratlan tanítják is egymást. Csak írástechnikát lehet megtanítani, de azt meg minek? Nincs elég középszerű író? Persze, ha a művészetkritikus is kreatív írás tantárgyból szerzett diplomát, akkor gond egy szál se: egymásnak fognak ministrálni, kölcsönösen és gátlástalanul dicsérik egymás teljesítményét. Én írok rólad, te írsz rólam. Hadd ne soroljak ilyen megrögzött névpárokat. Ez tesz halottá irodalmat és kritikát.
Ki az a bátor, aki vállalja, hogy regényírást tanít? Írók? Esztéták? Szerkesztők? Bármelyikük vállalkozik a feladatra, minél kisebb a talentuma, annál ügyesebben fog eleget tenni feladatának. Minél zseniálisabb egy szerző, annál inkább a saját világában él, minél szenzitívebb egy szerkesztő, annál otthonosabban mozog a szerző világában, akivel foglalkoznia adatott. Meggyőződésem, hogy ha nem lenne minden író és költő született exhibicionista, soha egy szót sem beszélnének magukról, ízetlen kérkedésnek tartván, hogy önnön kiváló ötleteikről tartsanak előadást.
Az alkotás végtelenül individuális folyamat. Az erőfeszítéseket, amely révén valódi irodalom jön létre, nem lehet megspórolni. Az író vagy a szerkesztő a kortárs és a világirodalom ismeretében kétségkívül meg tud figyelni bizonyos alkotási mechanizmusokat. De tanácsot adni? Miben?
Kedves diákok, akik majd fölveszitek a „Hogyan legyek író?” tantárgyat! Először is olvassátok el Jack London Martin Eden című regényét, hogy fogalmat alkothassatok róla, mi minden kell az íráshoz. Ha még ezután is kedvetek lesz a szemináriumhoz: tudnotok kell, hogy jelentős műveket létrehozni annak a megmászhatatlan hegynek a legalsó szerpentinén, amelyet úgy hívnak, Irodalom, csak a nemesség Mária Teréziának tett felkiáltásával lehet: „Vitam et sanguinem!” Életedet és véredet. Ha az írás nem kéri életedet és véredet – gyanakodj! S ha mégis engedélyezné a minisztérium ezt a csodatantárgyat, véssétek a fejetekbe: minden, ami az írásban külsődleges, járulékos, technikai szintű – elsajátítható. És minden, ami benne lényegi, ami az írást irodalommá emeli – elsajátíthatatlan.
