Nekünk Nándorfehérvár kell

Nándorfehérvár, 1456 velünk él. Mi pedig éljünk vele.

Amikor a Tisza-tóról, a Mátrából, a Bükkből hazaérünk a Városligeten át, nagy királyaink sziluettjei láttán kihúzza magát az ember, ahogy a Hősök terén körbeautózza őket. Talán fél percig tart. Szent Istvánt kivéve nincs széles körben elterjedt ünnepe egyiküknek sem, a bölcs Könyves Kálmánnak és az országot újjáépítő IV. Bélának sem. Szent László a legendák közé került, Mátyás a mesékbe.

Ezeregyszáz év történelméből – több nyilvánvaló okból – az utolsó évszázadok nehezedtek rá a gondolkodásunkra, önmagunkról alkotott véleményünkre, már ha egyáltalán mi alkottuk azt a Habsburg-uralom és a szocializmus alatt. A szabadságot és a demokráciát sem igazán magunknak köszönhetjük. Ellenben az utolsó nagy pofonokat mi kaptuk, ahogy a pályán az utolsó fontos gólokat is. Legfeljebb szépítettünk.

Labdarúgóink 1969-es 4-1-es vereségét a Csehszlovákia elleni vb-pótselejtezőben kineveztük a magyar futball Mohácsának. Elbuktuk 2-0-ról az 1954-es labdarúgó-világbajnokság döntőjét, hatgólos előnyről negyedóra alatt a 2000-es sydneyi olimpia női kézilabdadöntőjét. Kétségtelen, hogy mindkettő példa nélküli az adott sportág legfontosabb meccseit tekintve, és azt súgja a fülünkbe, hogy vesztes nemzet vagyunk – hasonlóan erős ellenpéldáink valóban nincsenek. Sikerült belopni a köztudatba a „magyar betegség” fogalmát.

Az már nem történelem, hanem pszichológia, hogy a negatív élmények, a kudarcok jobban beleégnek az emberbe; a lélekgyógyászok nem véletlenül ajánlják azoknak, akik alulbecsülik magukat (és ennek következtében a szorongástól a pánikig egy rakás népbetegséget cipelnek), hogy esténként soroljanak fel öt olyan dolgot, amire büszkék lehetnek. Ha jót akarnak a házastársuknak, a gyermekeiknek, a tanítványaiknak, a dicséret legyen ötszöröse a szidásnak.

Ha akarunk, simán felsorolunk a magyar sport köréből ötször annyi sikert, mint kudarcot. Az Aranycsapat és a 6-3 már mítosz, a futballválogatott három olimpiai aranya, a női kézilabda-válogatott 2000-es romániai Európa-bajnoki győzelme (amelyet a döntő utolsó percében kétgólos hátrányból sikerült megmenteni), a férfi kosárlabda-válogatott 1955-ös Eb-elsősége (amelyhez meg kellett verni a címvédő szovjeteket az ötvenes évek derekán), a kardcsapat szovjetek ellen visszahozott szöuli olimpiai döntője (amelyhez az utolsó négy asszó megnyerésére volt szükség), férfivízilabda-válogatottunk athéni olimpiai végjátéka (amelyet 5-7-ről fordítottunk meg az utolsó negyedben) vagy éppen a magyar jégkorong-válogatott józan észszel ellentétes sikertörténete. És a tényleg hihetetlen, öt csapataranyat hozó helsinki olimpia, ahol összesen tizenhat olimpiai bajnoki címet nyertek legjobbjaink. Még a fele is emberfeletti bravúr egy ekkora nemzettől; ezt láttuk a 2012-es londoni játékokon, ahol nyolc arany varázsolt el bennünket.

Sokan szeretik a nyugati példákat, ám legyen. A holland labdarúgó-válogatott története mindhárom világbajnoki döntőjét elveszítette 1974 és 2010 között, a svéd férfi kézilabdázók mind a négy olimpiai döntőjüket elbukták 1992 és 2012 között. Holland és svéd betegségről mégsem hallottunk ez ideig.

Alighanem a történelem alakítja oly mértékben az önképünket, hogy még a sporteseményekbe is belelátjuk azt, ami nincs bennük, rontva ezzel a jövő esélyeit.

A múltunkon nem tudunk változtatni, a jövőnkön viszont igen, akár még a múltat is felhasználva. Jeles évfordulóinknak kulcsszerepük van a gondolkodásunk fejlődésében, de egyelőre katasztrofálisan állunk, durván 1-5-ről indulunk. Pedig égető szükségünk van arra, hogy sorsdöntő történelmi diadalaink egyúttal nemzeti ünnepeink is legyenek.

Kissé talán hajmeresztőnek tűnik összekötni a futballcsatákat a történelmi csatákkal, a néhány héttel ezelőtti finn–magyart a 907-es magyar–frankkal, de tudat alatt mindkettő jelen van annak a több ezer embernek a lelkében, akik most is kilőtték a nyilaikat Ópusztaszeren, vagy egyszerűen csak gyönyörködtek bennük.

Ma este pedig hat órakor a több száz fős, élő lágymányosi közösség papja, Tóni atya ismét szentmisét mutat be a nándorfehérvári diadal tiszteletére. Immár nem a templom helyén, hanem a templomban, amely tavaly októberre felépült, és Boldog Meszlényi Zoltánról kapta a nevét. Az Index Urbanista blogja szerint „gyönyörű látszóbeton templom”, harangtornya pedig „olyan, mint egy világítótorony. Mint egy óriási utcai lámpa, amelyik messzire bevilágítja a teret”.

Harangja minden délben megszólal, szelíden emlékeztet, hálaadásra és imádságra hív. Nándorfehérvár, 1456 velünk él. Mi pedig éljünk vele.