Közel egy évtizede takarta el először nyílzápor az eget Ópusztaszeren, ahol hagyományőrzők emlékeztek a 907. július 4-i és 5-i pozsonyi csatára, amelyben a honfoglaló magyar törzsszövetség döntő győzelmet aratott a Keleti Frank Királyság seregei felett, és amelynek következtében százhúsz évig – két emberöltőig – nem támadott ellenséges hadtest hazánk földjére. Akik egyszer is látták Ópusztaszer egén az ezer nyilat, csillogó szemmel mesélnek róla, általuk terjed – szájhagyomány útján – a pozsonyi csata jelentősége és időpontja. Persze bárki bármikor utánanézhet az interneten, de nekünk se jutott volna magunktól az eszünkbe.
Nándorfehérvárt és Pozsonyt, a történelmi Magyarország délkeleti és északnyugati végét összeköti a két diadal. Mindkettő bravúr volt, többszörös túlerővel szemben. Mindkettő szépségét fokozza, hogy a hazát, Pannóniát, illetve Magyarországot védte egy támadó, hódítani akaró hadsereggel szemben. Közös pont továbbá, hogy egyik csata dátuma sem közismert, egyik évfordulója sem nemzeti ünnep.
Érdemes elmerengeni azon, milyen napokat tudunk fejből megjelölni a magyar történelemből, a három hivatalos nemzeti ünnepet leszámítva. Személyes példa: június 4., Trianon; október 6., az aradi vértanúk; november 4., az 1956-os forradalom bukása. Mindhárom tragédia. Mindháromnak helye van az emlékeink között, a szívünkben. Egy negyven feletti, régóta a pályán lévő kolléga hozzátette, hogy Görgey augusztusban tette le a fegyvert Világosnál. És napra pontosan megjelölte augusztus 29-ét, Mohácsot.
Nekünk Mohács kell.
De ne kerüljük meg a hivatalos nemzeti ünnepeinket. Március 15. és október 23. két vérbe fojtott szabadságharc kezdete. Büszkén vállalható, gyönyörű napok, még úgy is, ha tudjuk, mindkettőnek rossz vége lett. Augusztus 20. a hívőknek Szent István áldása, körmenet, a nemzetinél is szentebb, fontosabb ünnep. Sokaknak az államalapítás évfordulója, és ezzel nagyjából el is lenne intézve, ha nem lenne ott a légi parádé és a tűzijáték. A nyár vége, az a nap, ami után már nem szoktunk a Balatonra járni, még kevésbé a horvát tengerpartra.
Amikor a Tisza-tóról, a Mátrából, a Bükkből hazaérünk a Városligeten át, nagy királyaink sziluettjei láttán kihúzza magát az ember, ahogy a Hősök terén körbeautózza őket. Talán fél percig tart. Szent Istvánt kivéve nincs széles körben elterjedt ünnepe egyiküknek sem, a bölcs Könyves Kálmánnak és az országot újjáépítő IV. Bélának sem. Szent László a legendák közé került, Mátyás a mesékbe.
Ezeregyszáz év történelméből – több nyilvánvaló okból – az utolsó évszázadok nehezedtek rá a gondolkodásunkra, önmagunkról alkotott véleményünkre, már ha egyáltalán mi alkottuk azt a Habsburg-uralom és a szocializmus alatt. A szabadságot és a demokráciát sem igazán magunknak köszönhetjük. Ellenben az utolsó nagy pofonokat mi kaptuk, ahogy a pályán az utolsó fontos gólokat is. Legfeljebb szépítettünk.
Labdarúgóink 1969-es 4-1-es vereségét a Csehszlovákia elleni vb-pótselejtezőben kineveztük a magyar futball Mohácsának. Elbuktuk 2-0-ról az 1954-es labdarúgó-világbajnokság döntőjét, hatgólos előnyről negyedóra alatt a 2000-es sydneyi olimpia női kézilabdadöntőjét. Kétségtelen, hogy mindkettő példa nélküli az adott sportág legfontosabb meccseit tekintve, és azt súgja a fülünkbe, hogy vesztes nemzet vagyunk – hasonlóan erős ellenpéldáink valóban nincsenek. Sikerült belopni a köztudatba a „magyar betegség” fogalmát.
Az már nem történelem, hanem pszichológia, hogy a negatív élmények, a kudarcok jobban beleégnek az emberbe; a lélekgyógyászok nem véletlenül ajánlják azoknak, akik alulbecsülik magukat (és ennek következtében a szorongástól a pánikig egy rakás népbetegséget cipelnek), hogy esténként soroljanak fel öt olyan dolgot, amire büszkék lehetnek. Ha jót akarnak a házastársuknak, a gyermekeiknek, a tanítványaiknak, a dicséret legyen ötszöröse a szidásnak.
Ha akarunk, simán felsorolunk a magyar sport köréből ötször annyi sikert, mint kudarcot. Az Aranycsapat és a 6-3 már mítosz, a futballválogatott három olimpiai aranya, a női kézilabda-válogatott 2000-es romániai Európa-bajnoki győzelme (amelyet a döntő utolsó percében kétgólos hátrányból sikerült megmenteni), a férfi kosárlabda-válogatott 1955-ös Eb-elsősége (amelyhez meg kellett verni a címvédő szovjeteket az ötvenes évek derekán), a kardcsapat szovjetek ellen visszahozott szöuli olimpiai döntője (amelyhez az utolsó négy asszó megnyerésére volt szükség), férfivízilabda-válogatottunk athéni olimpiai végjátéka (amelyet 5-7-ről fordítottunk meg az utolsó negyedben) vagy éppen a magyar jégkorong-válogatott józan észszel ellentétes sikertörténete. És a tényleg hihetetlen, öt csapataranyat hozó helsinki olimpia, ahol összesen tizenhat olimpiai bajnoki címet nyertek legjobbjaink. Még a fele is emberfeletti bravúr egy ekkora nemzettől; ezt láttuk a 2012-es londoni játékokon, ahol nyolc arany varázsolt el bennünket.
Sokan szeretik a nyugati példákat, ám legyen. A holland labdarúgó-válogatott története mindhárom világbajnoki döntőjét elveszítette 1974 és 2010 között, a svéd férfi kézilabdázók mind a négy olimpiai döntőjüket elbukták 1992 és 2012 között. Holland és svéd betegségről mégsem hallottunk ez ideig.
Alighanem a történelem alakítja oly mértékben az önképünket, hogy még a sporteseményekbe is belelátjuk azt, ami nincs bennük, rontva ezzel a jövő esélyeit.
A múltunkon nem tudunk változtatni, a jövőnkön viszont igen, akár még a múltat is felhasználva. Jeles évfordulóinknak kulcsszerepük van a gondolkodásunk fejlődésében, de egyelőre katasztrofálisan állunk, durván 1-5-ről indulunk. Pedig égető szükségünk van arra, hogy sorsdöntő történelmi diadalaink egyúttal nemzeti ünnepeink is legyenek.
Kissé talán hajmeresztőnek tűnik összekötni a futballcsatákat a történelmi csatákkal, a néhány héttel ezelőtti finn–magyart a 907-es magyar–frankkal, de tudat alatt mindkettő jelen van annak a több ezer embernek a lelkében, akik most is kilőtték a nyilaikat Ópusztaszeren, vagy egyszerűen csak gyönyörködtek bennük.
Ma este pedig hat órakor a több száz fős, élő lágymányosi közösség papja, Tóni atya ismét szentmisét mutat be a nándorfehérvári diadal tiszteletére. Immár nem a templom helyén, hanem a templomban, amely tavaly októberre felépült, és Boldog Meszlényi Zoltánról kapta a nevét. Az Index Urbanista blogja szerint „gyönyörű látszóbeton templom”, harangtornya pedig „olyan, mint egy világítótorony. Mint egy óriási utcai lámpa, amelyik messzire bevilágítja a teret”.
Harangja minden délben megszólal, szelíden emlékeztet, hálaadásra és imádságra hív. Nándorfehérvár, 1456 velünk él. Mi pedig éljünk vele.
