Nyugaton a helyzet változatlan

Másképpen fog a hitelminősítők ceruzája, ha Magyarországról van szó.

Persze nehéz is lenne ésszerű magyarázatot adni arra, miért kockázatosabb kölcsönadni hazánknak, mint például Bulgáriának, Namíbiának vagy Törökországnak. Vagy a Moody’s szerint miért állunk egy szinten a súlyos válsággal küszködő Oroszországgal, ahol idén 3,5 százalékkal eshet a GDP, és 12 százalékra nőhet az infláció. A nemzetgazdasági tárca, nyilvánvaló csalódottsága ellenére, úgy tesz, mintha a görög helyzetet övező bizonytalanságok megmagyaráznák a Moody’s döntését. De akkor előzetesen miért számítottak még a „mindentudó” londoni elemzők is arra, hogy a hitelminősítő legalább pozitívra javítja a magyar szuverén osztályzat stabil kilátását? Amint ezt májusban megtette a Fitch Ratings, a három nagy hitelminősítő ügynökség legkisebbike. A jelek szerint még ennyihez sem volt bátorsága a Moody’snak, nemhogy a felminősítéshez. Maradtunk nála a Ba1 szinten – egy fokozattal a befektetésre ajánlott kategória alatt –, stabil kilátással.

Ugyanakkor a tények szemlátomást nem zavarják különösebben a Moody’s elemzőit. Tavaly 3,6 százalékkal nőtt a magyar GDP, ami Írország közel ötszázalékos bővülése mögött a második legjobb eredmény volt az Európai Unióban. Az Orbán-kormány már három éve tartja jóval az unió által elvárt három százalék alatt a GDP-arányos államháztartási deficitet, ami kellő hitelességi tőkét kovácsolt számára e téren. Igaz, az államadósság GDP-hez viszonyított szintje még mindig magas, 76,9 százalék volt 2014 végén. Ám hazánk adóssága 2010 óta mintegy négy százalékkal mérséklődött, míg az unióé tíz százalékkal nőtt. A devizahitelek kivezetésével is mintegy 3600 milliárdos kölcsönállományt forintosított a kormány, ami jelentősen csökkentette a gazdaság külső sebezhetőségét.

Ezen eredményeket a piacok is látják, és az ő minősítésük régóta sokkal kedvezőbb, mint a három nagy ügynökségé. Nem véletlen, hogy a bóvli kategóriás magyar állampapírokat egy jó ideje alacsonyabb hozamok mellett vásárolják a befektetők, mint a szomszédos Romá-niáéit, amely pedig befektetésre ajánlott besorolású. De ennél sokkal többet mond, hogy – 13 év óta először – hároméves lejáratig még az öt adóskategóriával fölöttünk minősített lengyel állampapírok után is magasabb hozamokat fizetnek, mint a magyar papírok után. Hazánk a makrogazdasági mutatók alapján már rég nem az a csúnyán eladósodott, unortodox ámokfutással vádolható bóvli ország, mint ahogy államadósság-besorolása sugallja.

Akkor mi kell ahhoz, hogy felminősítsék Magyarországot? Ilyenkor derül ki, hogy mégiscsak vannak úgynevezett szubjektív szempontok, amelyek alapján az intézetek értékelik az országokat: pontozzák a gazdaságpolitikát, a politikai stabilitást, vagy az adósságkezelő munkáját is. Ezek közel egyharmados súllyal esnek latba, s ezzel tudják magyarázni az olyan furcsaságokat, hogy miért fog annyira másképp a ceruzájuk a hasonló helyzetben lévő „ügyfelek” esetében. Ha Magyarországról van szó, állandóan a kockázati tényezők között említik a nem szokványos gazdaságpolitikai kurzus várható folytatódását. Azaz a hitelminősítők elemzői nem fogadják el azt a pesti érvelést, hogy a megelőző évek hirtelen fordulatait követően a magyar gazdaságpolitika már konszolidációs korszakba lépett, és kiegyezésre törekszik a bankokkal is.

A kiszámíthatóság hiányát felrovó kritikára érdemes is odafigyelni, de azért ne higgyük, hogy ez a valódi ok. Jó az esély arra, hogy politikai megfontolások is állnak a Moody’s – és általában a nemzetközi hitelminősítők – döntései mögött. Már rég kirántották volna hazánkat a bóvliból, ha a kormány 2012-ben elfogadta volna a Nemzetközi Valutaalap gyámkodását, vagy ha eltörölte volna a különadókat, főként a bankadót. Mintha elvárás lenne, hogy nem szabad elismerni a renitens magyar intézkedések eredményeit, mert a végén még más peremállamok is kedvet kapnak az önállóskodáshoz. Románia aláveti magát az IMF felügyeletének, és lám, az eredmény nem is marad el: az egy főre jutó nemzeti jövedelme mintegy fele a magyarnak, mégis megelőz minket mindhárom hitelminősítőnél. A Moody’s tehát újfent elutasító volt, de valljuk be: a tét már nem olyan nagy. Igaz, a hitelminősítők véleményükkel még mindig milliárdokban mérhető károkat tudnak okozni, mert egyes alapok, biztosítók, egészség- vagy nyugdíjpénztárak számára szigorú előírás lehet, hogy csak befektetési kategóriába sorolt értékpapírokat tarthatnak. Ha egy állam kötvényei bóvlivá minősülnek, ezektől kénytelenek megválni. A felminősítés pedig azért fontos, mert olcsóbbá teszi valamennyi gazdasági szereplő finanszírozását.

Ám a múltbéli baklövések miatt többé nem élet-halál urai a hitelminősítők, és a befektetők sem veszik túl komolyan a véleményüket. Nem felejtik el, hogy a 2008-as világválság kitörése előtt nem sokkal még a lehető legmagasabb kategóriába sorolták az emberek millióit és cégek százezreit csődbe döntő amerikai pénzintézet, a Lehman Brothers tőkepiaci termékeit. A Standard & Poor’s ez év elején kapott az amerikai hatóságoktól 1,4 milliárd dolláros büntetést, mert a válság idején a jelzálog-fedezetű értékpapírokra adott minősítéseivel félrevezette a befektetőket. A következő a Moody’s lehet, legalábbis e cég tevékenységét kezdte el vizsgálni a pénzügyi krízis hátterét tanulmányozó amerikai bizottság.

Az elmúlt években az Európai Unió is megregulázta a hitelminősítőket. Ugyanis csak egy ország (vagy vállalat) nem fizetésének valószínűségét kellene mutatniuk, ám elhamarkodott döntéseikkel sokszor maguk is hozzájárultak a válság eszkalálódásához. Több uniós tagország esetében például teljesen indokolatlan időpontokban változtatták meg az állampapírok besorolását, ami súlyosbította a bajt. A kellemetlen meglepetések elkerülése végett az ügynökségek többé nem értékelhetnek akkor, amikor jónak gondolják. Előre össze kell állítaniuk egy naptárat, ahol megjelölik az országok hitelkockázati értékelésének időpontját. Az adósminősítések száma évente nem lehet több háromnál, s ettől csak indokolt esetben lehet eltérni. Miután gyakori panasz, hogy a hitelminősítők kullognak a piac értékítélete után, Brüsszel azt is előírta, hogy az országok besorolását 12 hónap helyett félévente kell felülvizsgálni.

Persze az igazi az lett volna, ha létrejön a piac több mint 90 százalékát uraló, három amerikai hátterű hitelminősítővel szemben a független európai versenytárs. Ám három évig tartó nyűglődés után a kezdeményezés forrás híján elbukott. A füstbe ment terv az európai politikusok szégyene, de kínosan nagy a csend az egy éve bejelentett orosz–kínai hitelminősítő körül is. Marad tehát egyelőre a három, többé-kevésbé hitelét vesztett nemzetközi hitelminősítő a porondon, amelyek szokás szerint túl-reagálnak: most épp olyan helyeken is kockázatokra lelnek, ahol ezek alig léteznek. És sajnos Magyarországot még mindig ide sorolják.