Rácsapni az államra az ajtót

A nyugdíjrendszert fenntarthatóvá kell tenni – de pontosan mit értsünk ezen?

Vagy talán mégsem. Ha érteni akarjuk, az alapokig kell visszaásnunk, elhordva a rájuk rakódott sok gondolattörmeléket.

Az öregedés forrása kettős. Az egyik a népesség átlagos élettartamának meghosszabbodása – ebből számunkra különösen az időskorú népességé bír jelentőséggel. Magyarországon a 60 éves nők várható átlagos élettartama 1990 és 2013 között 2,9 évvel (19-ről 21,9-re), a férfiaké 2,7 évvel (14,7-ről 17,4-re) nőtt, s biztosak lehetünk benne, hogy ez a trend a jövőben is folytatódni fog. A közbeszédben ezt szokás öregedésen érteni. Az öregedéshez azonban ennél lényegesen nagyobb súllyal járul hozzá az alacsony – a népesség egyszerű reprodukcióját biztosító szintet jócskán alulmúló – születésszám. Tehát az öregedés fő oka nem a meghoszszabbodó emberi élet, hanem a kevesebb születés. Ha hosszabb ideig élünk, minden mást változatlannak tekintve csak úgy maradhat változatlan életszínvonaluk is, ha hosszabb ideig dolgozunk. Persze lehetséges, hogy ugyanannyit dolgozunk, de akkor be kell érnünk alacsonyabb nyugdíjjal. Vagy ugyanannyit dolgozunk, és ugyanannyi nyugdíjat akarunk – de akkor több járulékot fizetnünk, így aktív kereső korunkban be kell érnünk alacsonyabb életszínvonallal. A probléma megoldására azért a nyugdíjkorhatár emelése a legkézenfekvőbb (de nem kizárólagos) megoldás, mert növekszik az egészségesen leélt évek száma is, vagyis kitolódik a munkavégző képesség határa – természetesen a népesség átlagában.

A nyugdíjrendszer összefüggései azért nem láthatók át könnyen, mert nem szokás nyilvánvalóvá tenni, ki milyen értelmezési keretben beszél róla. A „mezei” állampolgár az általa (illetve a munkaadója által a nevében) fizetett járulék és az érte cserébe kapott nyugdíj viszonyára kérdez rá. A befizetett járulékot forintban tartják nyilván, s kamatozása legalább a reálérték megőrzését biztosítja, de inkább értéknövelő (ha csak szerényen is), az így felhalmozott összeget pedig a nyugdíjba menetelkor járadékra váltják, aminek során az azonos évben születettek várható élettartamából indulnak ki.

Ezzel szemben a „nem mezei” állampolgárok szerint – közéjük tartoznak a szakértők, kormányzati tisztségviselők és politikusok – nyugdíj az, amit e címen – a hatályos jogszabályokba foglalt feltételek fennállása esetén, azoknak megfelelő módon és mértékben – az illetékes állami hivatal, az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság megállapít és folyósít. Kulcsfogalom pedig a nyugdíjkorhatár, a szolgálati idő (melyre nem okvetlenül járulékfizetéssel lehet szert tenni), a járulékfizetés alapjául szolgáló kereset és annak valorizációja, a járulékkulcs, a szolgálati évek keresetének nyugdíjbeszámító mértéke stb. És van mindezek fölött egy „magasabb összefüggés”: az adott időszakban befizetett járulékok és kifizetett nyugdíjak nagyságának nagyjából-egészében meg kell egyeznie. Mert ez állami, másképp társadalombiztosítási és nem utolsósorban felosztó-kirovó nyugdíjrendszer, amelyre a szabály vonatkozik. Ha a járulékbevételek meghaladják a nyugdíjkiadásokat, akkor a nyugdíjak emelendők, fordított esetben a nyugdíjrendszer fenntarthatatlannak minősül, amelyet valamiféle parametrikus reformmal, elsősorban nyugdíjkorhatár-emeléssel kell fenntarthatóvá tenni, de olyan nagyvonalú nyugdíjrendszerek esetén, mint a magyar, szóba jöhet a nagyvonalúság némi visszavétele is (elsősorban is a nyugdíj megállapítása során alkalmazott szorzószámok csökkentése).

Míg a mezei állampolgárok a nyugdíjról gondolkodva nem tudják értelmezni a fenntarthatóságot – mert az ő értelmezési keretükben nem is lehet –, addig a nem mezeiek számára ez kulcskategória. A mezeiek számára az öregedés csak az emberi élettartam meghosszabbodását jelenti, s nem értik, mi közük lehetne ahhoz, hogy hány majdani járulékfizető születik; nekik csak saját valaha befizetett járulékukhoz van közük, és annak alapján kívánják kapni a nyugdíjukat. A nem mezeiek számára pedig az a gond, ha az aktuális nyugdíjakat nem lehet az aktuális járulékbevételekből kifizetni, mert akkor azt vagy az adózóktól, vagy más fontos állami kiadásoktól kell elvonni. Egyiket sem szívesen tennék.

A mezei állampolgárok által elképzelt nyugdíjrendszer a korrekt, rendszerelméleti értelemben vett nyugdíjrendszer: olyan intézmény, amely az aktív korban megtermelt jövedelem egy részét járulék formájában az aktív kor utáni életszakasz jövedelmévé alakítja úgy, hogy kiküszöböli a nyugdíjban töltött életszakasz különbségeit. Így a hosszú életűek sem halnak éhen. A nem mezeiek nyugdíjrendszere nem korrekt, de olyan erősen öregedő társadalom esetén, mint a magyar és – kevés kivétellel – más fejlett országoké, aligha lehet az. Öregedő társadalom korrekt nyugdíjrendszerében a járulékbevételeket szükségképpen meghaladják a nyugdíjkiadások, ezért azok csak úgy fizethetők ki, ha megemelik az adókat – erősen öregedő társadalom esetén akár az égig. Ezt viszont a kormányzat kerülni igyekszik, mert versenyképesség-rontó tényezőnek tartja.

Valójában azonban a nyugdíjrendszer fenntarthatóvá tétele is adóemelés. Egy olyan rejtett adó megemelése, amely a nyugdíjjogszabályokban bújik meg, az adótörvényekben nem található meg. Amelynek létezéséről sem az adó- és nyugdíjszakértők, sem a politikusok és kormányzati tisztségviselők nem tudnak. Csakhogy így vagy úgy, de az öregedő társadalom mindenképpen adóemelést jelent. Az adócsökkentés kizárólagos útja pedig a jövendő járulékfizetők megszületése. Elvileg a bevándorlás is lehet megoldás, de van okunk azt feltételezni, hogy azzal gondjaink inkább sokasodni, mintsem megoldódni fognak.

A születésszám növelését célzó népesedéspolitika folytatása tehát mindenképpen indokolt, aminek eddig kétségtelenül voltak és bizonnyal lesznek is eredményei, de mindenképpen szerények. Magam minimális esélyét sem látom akár csak az egyszerű reprodukciós szint elérésének. Így viszont a nyugdíjrendszernek mindnyájan vesztesei vagyunk. Az viszont megvalósítható lenne, hogy akik a legtöbbet teszik azért, hogy kevésbé legyünk vesztesek, azok lehetőséget kapjanak arra, hogy elhagyják az állami nyugdíjrendszert. Aki legalább négy gyermeket nevel, az kérhesse, hogy járulékait – ideértve a munkaadója által fizetett szociális hozzájárulási adót is – neki fizessék ki; cserébe nem szerez nyugdíjjogosultságot. E javaslat elvi alapja, hogy az emberek kétféleképpen gondoskodhatnak időskorukról: vagy úgy, hogy sok gyermeket nevelnek fel, akik időskorukban eltartják őket, vagy úgy, hogy a nyugdíjrendszer tagjaivá válnak. A sokgyermekeseknek engedjük meg, hogy ha akarják, rácsaphassák az államra – az állami nyugdíjrendszerre – az ajtót.

A szerző szociológus