Renegát gondolatok a görög válság kapcsán

A korrupt helyi elitek elfogadtatták a társadalommal, hogy a gazdasági problémákért a nemzetközi nagytőke a hibás.

A fordulatokban gazdag, elhúzódó görög válság lehetőséget teremtett arra, hogy mindenkinek legyen egy saját válságmagyarázata. Most én is csatlakozom ehhez az egyre népesebb csapathoz a magam változatával. Valójában kitűzött célom jóval szerényebb, mint hogy komplett magyarázatot adjak arról, mi történt Görögországban, és mit kellene tenni a válságból való kilábalás érdekében. Pusztán három olyan közgazdasági tézist vizsgálok meg, amelyekre a szakértők gyakran hivatkoztak, de amelyek közel sem annyira egyértelműek, mint ahogy az a köztudatban rögzült.

A közgazdászhallgatók számára tananyag az optimális valutaövezetek elmélete, amelynek atyja a Nobel-díjas Robert Mundell volt. Ez az elmélet egyebek között azt fogalmazta meg, hogy csak hasonló fejlettségű országok között érdemes bevezetni a közös valutát, mert ha nagyok a szövetségbe belépő országok közötti gazdasági különbségek, akkor azok az idővel nem csökkenni, hanem nőni fognak. Ez pedig egy idő után szükségszerűen szétfeszíti a valutaövezetet, mivel a közös gazdaságpolitika nem tudja enyhíteni a szegény és gazdag országok között fellépő konfliktusokat. Az ellentétek antagonisztikus jellegét a szakértők elsődlegesen abban látják, hogy közös valuta használata esetén a kevésbé fejlett országok nem tudnak leértékeléssel (a saját nemzeti valutájuk árfolyamának a csökkentésével) védekezni versenyképesebb partnereikkel szemben, és ezért krónikussá válik a külkereskedelmimérleg-hiányuk, amelyet elsősorban külföldi hitelekkel tudnak csak finanszírozni, s ennek következtében egyre inkább eladósodnak.

A tények azt mutatják, hogy a közös valutát használó országok közül Görögország, Spanyolország és Portugália nem tudott sikeresen felzárkózni, és ma is súlyos gondokkal küszködik. Van viszont ellenpélda, nem is egy: Finnország, Szlovákia, Észtország és Lettország. Ezek az országok viszonylag sikeresen zárkóznak fel az uniós átlaghoz, annak ellenére, hogy a közös valutát használják. S mi van azokkal az országokkal, amelyek élvezhették saját nemzeti valutájuk előnyeit? Nos, ha itt mindjárt Magyarországra, majd Romániára és Bulgáriára gondolunk, akkor azt kell megállapítanunk, hogy a monetáris önállóság nem hozott sokat a konyhára (nálunk a nagy devizaadósság miatt nem lehetett élni a leértékelés csodafegyverével). Felvetődhet a skandináv országok példája az iméntiek cáfolataként, mondván, a saját nemzeti valuta milyen komoly sikereket hozott Svédországnak és Dániának. Csakhogy ezek az országok éppen fejlettségük és stabilitásuk okán engedhetik meg maguknak a nemzeti valutát, hiszen nem érdemes az ellen spekulálni.

Azok a felzárkózó országok, amelyek nem rendelkeznek nemzeti valutával, elesnek a leértékelés lehetőségétől, tehát látszólag hátrányba kerülnek. A leértékelés azonban csak „helyi érzéstelenítésre” jó, nem gyógyít ki a bajból. A versenyképesség tartós javulásához a termelékenység növelésére, a termelési technológiák és termékek korszerűsítésére van szükség. A szükségszerűen előálló bérfelzárkózást tehát ellensúlyozhatja a termelékenység emelkedése, s így az egységnyi termékre jutó költség nem fog növekedni. Vagy a másik oldalon, a korszerű exporttermékek esetén azok áremelkedése rendre meg fogja haladni az általános ár-bér konvergencia mértékét. Tulajdonképpen ennyi a monetáris unióba belépett és felzárkózásra képes országok sikerének a titka. Ez az „ennyi” azonban valójában igen sok, mert mögötte a termelés rendszereinek megújítása, a munkaerőpiac rugalmassá tétele, a munkakínálat minőségének jelentős javítása húzódik meg.

Az, hogy a görögök ma már nem akarnak kilépni az eurózónából, azt mutatja, hogy az illetékesek ráébredtek: az önálló monetáris politikából adódó előny túl csekély ahhoz a bizonytalanságnövekedéshez képest, amelyet az új drachma jelentene az euróval szemben.

Az Európai Unió alapító atyái tudatában voltak annak, hogy különböző fejlettségű országok szövetségéről van szó, ezért a strukturális és kohéziós alapok révén jelentős összegeket utaltak át a fejletlen országok számára felzárkózásuk érdekében. Sajnálatos módon azonban ezzel nem tudtak érdemi változást előidézni Görögország és társai (Spanyolország és Portugália) esetében. Nem is ennek a regisztrálásában van különbség a különböző irányultságú közgazdászok között, hanem inkább a miértek tekintetében. Megítélésem szerint döntő jelentőségű a szóban forgó társadalmak múltbeli tapasztalata, hatalmi-uralmi viszonyrendszere és intézményrendszere. Mindhárom országban komoly hagyománya volt a diktatúrának: nem tekinthetnek vissza hosszú demokratikus időszakokra, a szigorú alá-fölé rendeltségi viszonyok mélyen beleivódtak e társadalmak mindennapi életébe. A politikai és gazdasági intézmények gyengék, a nyilvánosság és a társadalmi ellenőrzöttség gyerekcipőben jár. Ezek a feltételek igencsak kedveznek a korrupció kialakulásának és tartós fennmaradásának.

Hiába érkeztek jelentős fejlesztési források ezekbe az országokba, a korrupció útvesztőiben nagy részük elveszett, s nem tett lehetővé lényegi modernizációt. A hatalmi elit kihasználta a társadalom gyengeségét, és saját magát tette meg az EU-s támogatások kedvezményezettjének, a kiterjedt állami újraelosztás következtében pedig egy torz, távolról sem versenyképes gazdasági struktúra alakult ki. A kontraszelekció miatt a tehetségek, a valódi produktumok nem érvényesülhettek, s ezért ezek a gazdaságok messze a lehetőségeik alatt produkáltak.

A társadalmi béke fenntartása érdekében a hatalmi elit valamelyest kárpótolta az újraelosztási rendszerből kimaradt kisembereket. Ezért olyan jóléti intézkedéseket hoztak, amelyek nem voltak összhangban a gazdaság teljesítményével. Felduzzasztották az állami alkalmazottak körét, csökkentették a munkaidőt, magasra emelték a nyugdíjakat, alacsonyra szabták a nyugdíjkorhatárt stb. Ezek a népszerű intézkedések arra is igen jók voltak, hogy segítségükkel a választásokon szavazatokat lehetett vásárolni, fenntartva így a demokrácia látszatát. Mindeközben pedig – a morzsákért cserébe – a társadalom lemondott az ellenőrzés jogáról, és tudomást sem vett a szabad rablásról.

Az alacsony produktivitású gazdaság, párosulva egy nem fenntartható belső felhasználással, elengedhetetlenül szükségessé tette a hitelek felvételét. A hatalmi elitek ügyesen kihasználták a magas adósságszolgálati terhet arra, hogy a gazdasági bajok okozójának a külföldi tőkét, s annak mohó kizsákmányoló magatartását láttassák. E mellé még az Európai Unió is társítható volt, hiszen annak bürokratikus szabályozása, nem hatékony döntési rendszere egyáltalán nem segítette – sőt esetenként kifejezetten nehezítette – a problémák megoldását. Így egyre inkább feledésbe merült a kiváltó ok, a hazai gazdaság kizsákmányoló jellege, gyenge teljesítőképessége és a mindent átszövő korrupció. Sokkal könnyebb elfogadtatni a társadalommal azt, hogy a gazdasági problémákért a külföldi nagytőkések és az európai bürokraták a hibásak, míg a görögök csak áldozatai az ellenük szőtt ármánykodásnak.

Ennek a beállításnak lett a következménye a Sziriza győzelme és annak a politikának az elfogadása, amely a válság okát és megoldását a külső szereplőkben találja meg. Így ahelyett, hogy a görög nép a saját oligarcháin kérné számon az elsíbolt uniós támogatásokat, politikai vezetőin pedig a nyomorúságosan rossz gazdaságirányítást, inkább a nemzetközi tőke és az Európai Unió ellen megy tüntetni. Mindeközben a görög parlament megszavazta a korábbinál jóval drasztikusabb megszorítócsomagot, s ezzel az unióban maradást is.

Gyakori vád – elsősorban baloldali közgazdászok részéről –, hogy a brüsszeli és washingtoni bürokraták ellehetetlenítik a szegény, eladósodott Görögországot a túlzó megszorítócsomagok kierőszakolásával. A megszorítási spirál nemcsak a gazdasági szereplők számára rossz, hanem a hitelezőknek is, hiszen egyre kisebb a valószínűsége annak, hogy visszakapják a kölcsöneiket. A baloldali populista közgazdászok azt javasolják, a görög gazdaság is kapja meg a keresletélénkítési politika alkalmazásának lehetőségét, hogy ezáltal tudjon „kinőni a gazdasági csapdából”. Ehhez azonban arra lenne szükség, hogy a hitelező (a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Központi Bank) lazítson a szorításon: engedje el az adósság egy részét, ütemezze át a hiteltörlesztéseket, ne követeljen túl nagy mértékű fogyasztáscsökkentést. E javaslatok közül nem kívánok foglalkozni a minden bizonnyal szükségessé váló adósságelengedéssel, illetve annak mértékével. Itt csak a gazdaságélénkítés lehetőségét vizsgálom, konkrétan azt, érdemes-e többletforrásokat juttatni a görögöknek keynesi típusú keresletösztönzésre.

A kérdésre nem lehet egyértelmű választ adni, mert az nagyban függ a konkrét feltételektől. Rövid távon érdemes lehet kisebb mértékű keresletélénkítő politikát alkalmazni, mert a hosszú viszszafogások után jelentős kapacitás- és munkaerő-feleslegek alakulhattak ki a görög gazdaságban, amelyek legalább részben mobilizálhatók. (Egyébként éppen ilyenféle élénkítés zajlik ma Magyarországon is.) A mérsékelt erejű élénkítő politika átmenetileg eredményezhet 2-3 százalékos gazdasági növekedést anélkül, hogy rontaná a külső egyensúlyi helyzetet. Hosszabb távon azonban ennek is előjönnek a negatív hatásai. A termelés és a jövedelmek növekedése ugyanis elindítja az import dinamikus növekedését, miközben a növekedés viszonylag gyorsan felszívja a rendelkezésre álló erőforrásokat és kapacitásokat.

A tankönyvekből ismert, multiplikátorhatást kiváltó keresletösztönző politikának hiányoznak az alapjai a görög – valamint a spanyol, portugál és magyar – gazdaságból. Keynes és tanítványa, Kahn a kereslet termelést és jövedelmet megtöbbszöröző hatását a nagy gazdasági válság sújtotta Angliára és Egyesült Államokra tekintettel dolgozta ki. Ezek az országok versenyképes, békeidőben jól működő piacgazdaságokkal rendelkeztek, amelyek azonban a válság miatt krónikusan alacsony kapacitáskihasználás mellett kényszerültek működni. Egy olyan gazdaság esetében viszont – s ilyen a görög is –, amelynek igen rugalmatlan a kínálata, amely komoly szerkezeti problémákkal és ebből következően krónikus produktivitáshiánnyal küszködik, nem várhatjuk el reálisan, hogy az egységnyi kereslettöbblet megtöbbszöröződik. Sokkal inkább az fog történni, hogy az egységnyi keresletösztönzés csak töredékében hasznosul, s kevesebb mint egységnyi termelést generál. Egyszerűen azért, mert a multiplikátor-hatáslánc megszakad: a többletkereslet nem találkozik kurrens, eladható készletekkel vagy mozgósítható kapacitásokkal, megfelelően képzett munkaerővel, az alacsony versenyképesség miatt pedig a generálódó többletkereslet nem a hazai, hanem az importtermékek felé fog irányulni. Így aztán a nagyobb mértékű és hosszabb időn keresztül fenntartott keresletélénkítés szükségszerűen vezet az egyensúlytalanság és az adósság további növekedéséhez. Naivitás az gondolni, hogy a keynesi multiplikátor olyan csodaszer, amelyet minden gazdaság alkalmazhat, s csak a gonosz erők akadályozzák az elmaradott országokat abban, hogy jótékony hatásaiból ők is részesülhessenek.

Aki ezt gondolja, az fordítva ül a lovon. Először kell a gazdaság kínálati szerkezetét átalakítani (a nagy hozzáadottérték-tartalmú exportképes termékek irányába), a kínálat rugalmasságát javítani (a humán tőke fejlesztésével), a versenyképességet emelni (a kutatás-fejlesztés és az innováció támogatásával), a piacra lépés feltételeit javítani (trösztellenes törvényekkel, versenyszabályozással és a korrupció felszámolásával), s csak amikor ezen intézkedések eredményei elkezdenek jelentkezni, akkor várhatja a lelkes keynesiánus közgazdász, hogy működjön a keresleti multiplikátor.

Jogosan vetődik fel a kérdés: honnan lehet pénzt szerezni a kínálati oldal átalakítására külső többletforrások hiányában? A válasz egyszerű, de nem könnyen kivitelezhető: a politikai és a gazdasági elittől. Progresszív jövedelemadóztatással és a vagyonadó bevezetésével lehet kicsikarni a szükséges induló összegeket. Ehhez persze egy egészen más szemléletű társadalomra lenne szükség. Le kellene számolniuk a görögöknek (ahogy nekünk, magyaroknak is) a primitív antikapitalizmussal, ami egyre divatosabb a világban. Nemzeti önismeretre lenne szükség, mindenekelőtt annak felismerésére, hogy a hibák nem másokban, hanem a görög társadalmi berendezkedésben rejlenek. Ezért Görögország jövője elsősorban a görögökön múlik: ők képesek tovább rontani a helyzetüket vagy kikeveredni a válságból.

A szerző közgazdász