A szélsőjobboldali politikai pártok jelentős befolyásra tettek szert a kozmopolita baloldal által elidegenített munkásosztály körében – jegyezte meg a The Guardianben Julan Coman, a The Observer helyettes külpolitikai szerkesztője a Svéd Demokraták bevándorlásellenes párt legutóbbi összejöveteléről írott beszámolójában. A svéd parlamentben kiközösített alakulat Svédország leggyorsabban növekvő politikai ereje, amely a legutóbbi, 2014-es választáson 12,9 százalékos eredményével megduplázta korábbi mandátumainak számát, s ezzel a szociáldemokraták és a négy pártból álló jobbközép Szövetség Svédországért koalíciót követően a harmadik legnagyobb párttá vált. A legutóbbi közvélemény-kutatások azonban még ennél is nagyobb, 18 százalékos támogatottságot jeleznek, ami már-már megközelíti a szociáldemokratákét, amelyek egy gyenge kisebbségi kormányt vezetnek.
A Svéd Demokraták támogatói keveset törődnek a párt újfasiszta gyökereivel, igaz a párt vezetője, Jimmie Akesson is igyekszik megszabadulni a terhes örökségtől. A múlt évi választásokon például visszaléptetett egy jelöltet, miután olyan fénykép jelent meg róla, amelyen horogkeresztes karszalagot visel. Ugyanakkor sokan pozitívan reagáltak Akesson választások előtti Twitter-üzenetére, amely szerint a tét a tömeges bevándorlás és a jólét közötti választás. Arra a felvetésre, hogy miért követ szélsőséges pártot, egy, az újságíró által megkérdezett fiatalember csak vállat vont: „Ők a politikai spektrum közepén helyezkednek el, a bevándorlási politikát átvették a jobboldaltól, a jóléti államot pedig a baloldalról.” Akesson, a vezér még a kilencvenes években csatlakozott a párthoz, amikor a náciszimpátia még világosan látszott a külső megjelenésén, most viszont szolid üzletember benyomását keltve jelenik meg a nyilvánosság előtt, megváltoztatva egyben a párt korábbi, a nácizmust idéző jelképeit is. Üzenete világos: meg kell állítani a bevándorlást, és jobb életet kell teremteni a svéd gyermekeknek, a jövő nemzedékeinek. Tekintve, hogy a bevándorlók aránya a svéd társadalomban 2000 és 2014 között, tehát másfél évtized alatt a másfélszeresére – 14,5-ről 21,5 százalékra – növekedett, Akesson üzenete megértő fülekre találhat, és ha túlzás is, hogy a következő választásokat pártja megnyerheti, a tendencia elég egyértelmű.
Hasonló folyamatok tapasztalhatók az egész skandináv északi térségben. A befogadó és toleráns dánoknak is kezd elegük lenni a bevándorlókból. A bevándorlást korlátozni, a jóléti kiadásokat pedig növelni kívánó Dán Néppárt a most júniusban tartott választáson a második legtöbb szavazatot kapta, megelőzve a jobbközép Bal (Venstre) nevű pártot, megközelítve a szociáldemokratákat. Norvégiában a „populista” Haladáspárt 2013 óta a kisebbik kormányzó erővé vált. Finnországban a Finnek Pártja, amely egyfajta „jóléti nacionalizmust” hirdet, részt vesz a főváros irányításában.
Mona Sahlin, aki a svéd szociáldemokrata párt vezetője volt 2007 és 2011 között, és aki saját bevallása szerint húsz évvel ezelőtt aligha gondolta volna, hogy egyszer szóba fog állni Akessonnal, most így magyarázza a kialakult helyzetet: „Azok az emberek, akik most Akessont hallgatják, nem bíznak többé a politikusokban. Nem bíznak Stockholmban. Azt gondolják, a dolgok nem mennek rendben. Úgy érzik, nem hallgatnak rájuk.” A szociáldemokrata vezető ezzel meg is magyarázta, miért törnek előre akár a jobb-, akár a baloldali szélsőségek nemcsak a skandináv országokban, hanem az egész Európában, az északi csücskétől egészen a görög szigetekig, ahol a szélsőbaloldalinak mondott Sziriza kormányra is került.
A sokat emlegetett globalizációval, amely nem más, mint – ahogy David C. Korten is írta híres könyve címeként – tőkés társaságok világuralma, egyre kevésbé elégedettek Európa polgárai, hiszen nem nagyobb jólétet hozott, mint propagálói hirdették, hanem bizonytalanságot és elszegényedést az európai társadalmak széles rétegeinek. A fősodorbeli – jobb-, illetve balközépnek nevezett – pártok, minden bizonnyal erős összefüggésben a pártfinanszírozással, megszűntek a hagyományos jobb- vagy baloldali értékeket képviselni, és teljes kiszolgálóivá váltak a nemzetközi tőke által képviselt érdekeknek, ami az Amerikával kötendő szabad kereskedelmi egyezmény vitájakor is jól látszott. Bár népszavazáson az európaiak elutasítanák az egyezményt, az európai parlamenti vitában éles kritikát csak a szélsőségesnek tekintett pártok fogalmaztak meg. Ha pedig a szélsőségek képviselik a többséget, a jobb- és balközép erők pedig a kisebbséget, akkor egyre inkább az utóbbiak válnak szélsőségessé, az európai értékek – amelyek meghatározása nem a liberálisok monopóliuma – és érdekek elárulóivá.
