Szolidaritás és menekültkérdés

Akiknek a lakóhelyét porig bombázták, azoknak Magyarország is meg fog felelni.

Próbálok visszaemlékezni, utoljára mikor esett szó ilyen sokszor a keresztény szolidaritásról, mint az elmúlt hetekben. Fölemelő, hogy ezt a szókapcsolatot ma már olyanok is hangoztatják, akik keresztény templomot belülről csak külföldi útjukon láttak, amikor a színes utcai forgatagból behajtotta őket a hűvös falak közé az idegenvezető. Szent István – vagy mint történészek feltételezik, az a főpap, aki a király sugallatára az Intelmeket megírta – forog a sírjában, mert manapság az Imre hercegnek íródott királytükörből boldog-boldogtalan kizárólag a befogadásról szóló mondatokat idézi. („A jövevényeket jóakaratúan gyámolítsd és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.”) Pedig lehetne citálni azt is, hogy az uralom egyik dísze „a főemberek, ispánok, vitézek hűsége, erőssége, serénysége, szívessége és bizalma. Mert ők országod védőfalai, a gyengék oltalmazói, az ellenség pusztítói, a határok gyarapítói.” Nem vall elavult szemléletre a főemberek szívességének fontossága, s azon is el lehet gondolkodni, vajon az Intelmek szavai a főembereknek miért nem azt javasolják, hogy szerezzenek maguknak sok-sok birtokot, miért azt, hogy legyenek a gyengék oltalmazói. Meggondolandó az a passzus is, amely a „legbölcsebb és legtekintélyesebb” emberekből álló tanácsadói testületről azt mondja: „kerget támadó hadat, behívja a barátokat, városokat ő rakat” stb. Tehát behívja a barátokat. Akik nem barátai, azokat eszerint nem hívja be. Nem oly ostoba.

Érezhető némi tanácstalanság a balliberális lapoknál a menekültkérdést illetően. Ma már csak a legelvakultabbak követik el azt a hibát, hogy az egész menekültkérdést lepöckölik a valódi problémák asztaláról. A Szeged.ma honlapján mottóként használták Botka László, az MSZP-s polgármester kijelentését, miszerint „a város lakosságát egyáltalán nem zavarták a menekültek, nem is találkoztak velük az utcákon ”. Közben az említett portál arról adott hírt: „Szeged belvárosában is egyre több az illegális határátlépő, miközben a töltés környékén átfogó rendőrségi razzia zajlott, és már csaknem 800 határsértőt fogtak”. Botka Lászlónak be kellene sétálnia a belvárosba. Vagy ki, a töltésre.

A balliberális sajtó az egész bevándorlási ügyet úgy kezeli, mint egy a Fidesznek sajnálatosan kapóra jött eseménysorozatot, amellyel az októbertől tartó lejtmenet után a párt ismét népszerűséget gründolhat magának. Így lenne? Kommunikációs eszköz a bevándorlási téma, és nem valódi probléma? Európa országainak kormányai, tekintet nélkül politikai irányultságukra, szívesen lemondanának népszerűségük néhány százalékáról, ha cserébe nem kellene megküzdeniük az egyre nyomasztóbb menekültáradattal. Különösen azok az országok, amelyeknek vendéglátására – földrajzi helyzetük vagy gazdasági vonzerejük miatt – a Nigériából, Szíriából vagy Afganisztánból érkező bevándorló sereg megkülönböztetetten számít.

A Népszava csütörtöki számának Vélemény oldalán egy levelező arra jut, hogy az egész menekültkérdést arra használja a kormány, hogy elterelje a közvélemény figyelmét a belső problémákról. E gondolkodással az a baj, hogy azonos nagyságrendi kategóriába helyez durván különböző horderejű problémákat. A másik, az ellenzék köreiben különösképpen népszerű megközelítésmód szerint egyáltalán nem kell vele foglalkozni, hányan jönnek be, honnan és milyen módon, határátkelőn, papírokkal-e, vagy átszökve, mert Magyarország a bevándorlóknak csak tranzitország, nem kell aggódni, nem nálunk akarnak letelepedni úgysem.

Az ilyen megjegyzések rendesen néhány, Magyarországot megmosolygó, a hazai lehetőségeket lekicsinylő mondat kíséretében íródnak le. Pedig nem ártana végiggondolni, hogy mindössze néhány év alatt hogyan változott számos tekintetben a Nyugat álláspontja a bevándorlási, illetve a menekültkérdésben. Hasonló hirtelenséggel fog változni az is, hogy mely országok lesznek, illetve melyek maradnak célországok. Nem telik el sok idő, és azoknak a menekülteknek, akiknek lakóhelyét a Nagy Demokráciaexportőr porig bombázta, Magyarország is meg fog felelni célállomásnak. Különösen, ha az erősebb nyugati államok magukhoz térnek Csipkerózsika-álmukból, és használják védekező reflexeiket. (Ha mástól nem, a szélsőjobb előretörésétől fel fognak ébredni.)

A jobboldalisággal igazán nem vádolható HVG a legutóbbi számában „2040 – a történelem vége?” címmel olvashatunk cikket arról, hogy az Anglia Ruskin Egyetem Globális Fenntarthatóság Intézete tanulmányt készített a következő másfél évtizedre vonatkozóan. A kutatók szerint, ha a jelenlegi irányvonalak nem változnak, akkor a klímaváltozás hatásait is bekalkulálva másfél évtized múlva a világ élelmezési rendszere összeomlik. Másfél évtized nagyon rövid idő. Az azt jelenti, hogy annak a magyar házaspárnak, amelyik ma boldog tervezgetéssel veszi körül mondjuk egy- és hároméves gyermekeit, a jövőre vonatkozó elképzelései közé be kell kalkulálnia most már azt is, hogy utódai még csak kamaszok lesznek, amikor meg kell birkózniuk egy éhséglázadással. Vagy egy éhséglázadás miatt kitört háborúval. Vagy a megszaporodó terrorfenyegetésekkel. Hangsúlyozzuk: az aggasztó jövőt, a világ élelmezési rendszerének tizenöt éven belül lehetséges összeomlását nem a gaz magyar jobboldal, hanem egy brit egyetem kutatócsoportja állítja. Talán jó lenne ennek fényében nézni az egész bevándorlási kérdést.

S még egy megjegyzés: ha figyelmesen megnézzük a menekültekről készült fotókat és híradórészleteket, észre kell vennünk, hogy ezek az emberek még csak nem is emlékeztetnek a nyomor szélén szédelgő, csontra soványodott afrikai éhezőkre. Megnyugtató, hogy gyermekeik sem szenvednek alultápláltságtól. Természetesen örülünk annak, hogy fekete felebarátaink közt oly gyakori a jó kedélyű, bizakodó ember, mi kifogásunk lehetne az ellen, hogy derűsen mobiloznak, sétálgatnak, vásárolgatnak a Tescóban vagy a Sparban, ha történetesen olyan táborban élnek, ahonnan kiengedik őket. Tényleg, igazán csak ritkán fordul elő, hogy kést rántanak, vagy egymás orra előtt taposnak a Koránra. Vízágyút is eddig csak egyszer kellett ellenük bevetni.

De ha mesteri jogvédőink megkérdeznének néhány vidéken élő mezőgazdasági kisnyugdíjast – akik közül a téli hónapokban lehangolóan nagy számban fagynak meg –, hogy mit szólnak a menekülteknek járó napi több ezer forint költőpénzhez, napi háromszori ingyenes étkezésükhöz, lakhatásuk biztosításához, érdekes válaszokat kaphatnának. Ha ugyan mernének a magányos, megfélemlített idős emberek őszintén válaszolni. Lehet, hogy csak hallgatnának. Ám ha válasz nélkül hagynák is kérdezőiket, ráncos arcukba, lemondó tekintetükbe akkor is bele kellene nézni – a keresztény szolidaritás jegyében. Idehaza végigdolgozták az életüket, öregségükre mégis gyakran maradnak kifűtetlen házaikban, gázkonvektor üzemeltetésére nem telik nekik, erejük a favágáshoz a nagy mínuszokban már nincsen, meg minek is, ha hátrányos helyzetűként számon tartott szomszédaik úgyis elemelik az udvarukban gondosan hasábokra vágott, a düledező melléképületben felhalmozott tüzelőt.

Szóval lehetne őrájuk is gondolni. És hideg kályhájukba a keresztény szolidaritás emlegetői esetleg be is gyújthatnának.