A nő, akire szükségünk van a veszélyes férfiakkal teli világban. Ezzel a felütéssel indokolta tavaly év végén a The Times, hogy miért Angela Merkelt nevezte meg az év embereként. A német kancellár otthon már megmutatta, okos hallgatásával képes rákényszeríteni az akaratát akár az erősebb nem nagy formátumú politikusaira is, ez azonban még kevés lehet ahhoz, hogy a tanítvány a mester, Helmut Kohl nyomába érjen. Népszerűségben már megverte ugyan kevéssé szerethető elődjét, s a kancellárként eltöltött időt tekintve is utolérheti a német újraegyesítés kancellárját, történelmet azonban azzal írhat, ha e 16 év után stabil és erős Európát hagy maga után. Németország ugyanis túl nagy és erős Európa számára, ám túl kicsi ahhoz, hogy valódi világhatalom legyen. Így sorsa szorosan kötődik Európáéhoz, és sikeres csak akkor lehet, ha Európa is erős. Ettől azonban ma minden eddiginél távolabb van.
Ha most tartanák a választásokat Németországban, a konzervatívok egy friss felmérés szerint annyi szavazót tudhatnának maguk mögött, mint az összes többi parlamenti párt együttvéve. A CDU–CSU pártszövetség így abszolút többséget szerezhetne a Bundestagban. Merkel a Der Spiegel értesülése szerint elhatározta, hogy a 2017-ben esedékes választásokon negyedszer is elindul a kancellári tisztségért; mint azt a hírmagazin megszellőztette, a szűk körű belső egyeztetéseken azt mondta, hogy döntését 2016 elején jelenti be hivatalosan. A kormányt 2005, a CDU-t pedig 2000 óta vezető 61 éves politikus állítólag a testvérpárt CSU vezetőjével, Horst Seehofer bajor miniszterelnökkel arról is tárgyalt, hogy milyen hivatalos célkitűzéssel vágjanak neki a kampánynak. Seehofer szerint az abszolút többség megszerzését kell kitűzni, Merkel azonban még nem biztos ebben, mondván, a németek nem nagyon szeretik az egypárti kormányzást.
A konzervatívok elsősorban Angela Merkelnek köszönhetik népszerűségüket, aki nyugodt stílusával elnyerte a bizalmukat, ráadásul a görög válságban mutatott keménysége még rokonszenvesebbé tette a szemükben a kancellárt. Ami azonban sikert arat otthon, az nem okvetlenül népszerű külföldön, s a görög válságban tanúsított német eltökéltség – más olvasatban rövidlátó konokság – sokak szemében rombolta Merkel nimbuszát. Jellemző, hogy egyes elemzők már a történelem iróniájaként beszélnek róla, akinek kezével az NDK holtában is bosszút áll Európán. A görög válság kétségkívül egyértelművé tette Berlin egyeduralmát az Európai Unión belül. A sokáig az unió motorjának tartott német–francia tandemből mintha elpárolgott volna a francia erő, a múlté az olyan háromszög is, mint a weimari, így maradtak hát a németek. Elmúltak azok az idők, amikor az EU a 28 tagállam egysége miatti döntésképtelenségtől szenvedett. A németek kemény kézzel ragadták meg az irányítást, és döntenek. Lényegében egyedül fosztották meg szuverenitásuktól a bajba jutott görögöket is, amikor – nyilvánosan elfenekelve Cipraszt – megnyitották az utat a tőke előtt a javak felvásárlásához. S tették mindezt az egység megőrzése nevében.
Persze ez nem mindenkinek tetszik. Most mindenki azt találgatja, mennyire él az erejével Berlin, s érdekei mennyiben találkoznak az amerikaiakéval. Ám még mielőtt mindenki a német túlsúly miatt aggódna, egyre erősebben befolyásolja az európai politika alakulását az Egyesült Államok. S ez még a német túlsúlynál is problematikusabb, ráadásul a helyzet az EU szempontjából csak rosszabb lesz a transzatlanti szabad kereskedelem tető alá hozásával, amely újabb ütőkártyákat ad Washington kezébe. Ugyancsak gyengíti Európát, hogy az ukrán válság miatt lehűlt viszony következtében Oroszország kénytelen-kelletlen kelet felé fordult, s keres a nyugati szankciók szorításában új lehetőségeket.
Egy szó, mint száz, Merkel és általában a németek nagy bánatára Európa újra megijedt Berlin erejétől. Annak ellenére, hogy Németország politikai értelemben mindent megtesz a domináns helyzet elkerüléséért. Ez a dominancia geopolitikai helyett inkább gazdasági kérdésként jelenik meg. Hiába nem tekinthető Németország katonai hatalomnak, felértékelődött a gazdasági erő, amely ráadásul az euróval európai óriássá tette Berlint.
A német modell azonban maga is sérülékeny. A német vállalatok attól lettek versenyképesebbek, hogy a termelést kihelyezték Kelet-Európába, ez azonban a hazai béreket is alacsonyan tartja, ami megnövelheti a belső feszültséget. Eközben az ország exportkitettsége már meghaladja az 50 százalékot, ami ugyancsak érzékennyé teszi a külső sokkokra. Ez a helyzet ráadásul feloldhatatlanná teszi az Európán belül feszülő észak-dél ellentétet is. A reformokat még időben meglépő, így éppen a feltörekvőktől lendületet kapott német gazdaság aligha tudná eladni a termékeit, ha nem lennének deficitet felhalmozó országok. Csapdahelyzet ez, amelynek lényege, hogy a német sikerek hosszú távon Európa jövőjét veszélyeztetik. Erős Európa nélkül pedig maga Németország sem erős. Ördögi kör, amelyből nem segíti a kitörést Berlin érthető, ám sok esetben túlzott és kétségbeesett elkötelezettsége az euró és az Európai Unió iránt.
Ez az unión belüli egyenlőtlenségeket, a megosztottságot erősítő erőszakosság egyre több ellenséggel veszi körül az egyébként népszerű Németországot. E paradox helyzet a görög válság kapcsán mutatkozik meg a legélesebben. Berlin szeme előtt tényleg az euró és az európai egység megmentése lebeg, csakhogy ez a görcsös erőlködés éppen az Európát hosszú ideje gyengítő Athént teszi szimpatikussá a többség szemében. Pedig e válság elmélyülésében a németeknek is van ugyan felelősségük, ám az nem említhető egy napon az egymást követő görög kormányok felelőtlenségével. Ráadásul Berlint most az az IMF oktatja ki, amely nem arról híres, hogy az általa nyújtott hitelek visszafizetésétől csak úgy eltekint.
Így aztán hiába Merkel hazai népszerűsége, ez láthatóan kevés a dicsőséghez. Hiába lépett túl a kancellár a hagyományos politikai felfogáson, s képes játszani mind a kereszténydemokraták, mind a szociáldemokraták, mind pedig a liberálisok kottájából, meg kell tanulnia Európa gyengébb, a német fegyelmezettséget legfeljebb hírből ismerő országainak a fejével is gondolkodni. A megoldandó problémát előbb minden lehetséges irányból megvizsgáló, a különböző forgatókönyveket mérlegelő, majd mindig csak ezután döntő, elhamarkodottan sohasem cselekvő Merkel erre képes lehet. Főleg, ha mindez némi empátiával is vegyül. A tudós kívülállása és az óvatosság a női iróniával vegyülő született zárkózottsággal együtt ez idáig hatékonyan törte az utat a politika férfias világában, most azonban új, eddig nem látott erényeket is fel kell villantani. Bármennyire fájó és népszerűtlen, az átalakuló világban, a súlyos gondjaival küszködő Európában Németország sem térhet vissza azokba az időkbe, amikor a kontinenst a béke lengte át, s a középosztály kizárólag a jólét növelésére koncentrálhatott. Újra és újra meg kell küzdeni nemcsak a nemzet, de egész Európa belső kohéziójáért, nem lehet engedni még a nagy szövetségesnek sem, aki a lojalitásért cserébe szabad kezet adna Berlinnek, de egy gyenge Európában.
Úgy kell erősnek lenni, hogy az ne ijesszen el senkit. Érdemes felidézni e tekintetben az akkor felszabadult Közép-Európát nem csak piacként látni képes mestert, akit ugyan sokan nem szerettek, de nagyon tiszteltek. Mert nemcsak karizmája, de víziója is volt. Az utolsó olyan politikusok közé tartozik, akiknek nemcsak a németek, de Európa is hálás lehet ezért a vízióért.
(A véleménycikk a Magyar Nemzet 2015. augusztus 8-i számában jelent meg.)
