A mester nyomában

Imádják a németek Angela Merkelt, ám ez még kevés lehet a történelmi dicsőséghez.

Persze ez nem mindenkinek tetszik. Most mindenki azt találgatja, mennyire él az erejével Berlin, s érdekei mennyiben találkoznak az amerikaiakéval. Ám még mielőtt mindenki a német túlsúly miatt aggódna, egyre erősebben befolyásolja az európai politika alakulását az Egyesült Államok. S ez még a német túlsúlynál is problematikusabb, ráadásul a helyzet az EU szempontjából csak rosszabb lesz a transzatlanti szabad kereskedelem tető alá hozásával, amely újabb ütőkártyákat ad Washington kezébe. Ugyancsak gyengíti Európát, hogy az ukrán válság miatt lehűlt viszony következtében Oroszország kénytelen-kelletlen kelet felé fordult, s keres a nyugati szankciók szorításában új lehetőségeket.

Egy szó, mint száz, Merkel és általában a németek nagy bánatára Európa újra megijedt Berlin erejétől. Annak ellenére, hogy Németország politikai értelemben mindent megtesz a domináns helyzet elkerüléséért. Ez a dominancia geopolitikai helyett inkább gazdasági kérdésként jelenik meg. Hiába nem tekinthető Németország katonai hatalomnak, felértékelődött a gazdasági erő, amely ráadásul az euróval európai óriássá tette Berlint.

A német modell azonban maga is sérülékeny. A német vállalatok attól lettek versenyképesebbek, hogy a termelést kihelyezték Kelet-Európába, ez azonban a hazai béreket is alacsonyan tartja, ami megnövelheti a belső feszültséget. Eközben az ország exportkitettsége már meghaladja az 50 százalékot, ami ugyancsak érzékennyé teszi a külső sokkokra. Ez a helyzet ráadásul feloldhatatlanná teszi az Európán belül feszülő észak-dél ellentétet is. A reformokat még időben meglépő, így éppen a feltörekvőktől lendületet kapott német gazdaság aligha tudná eladni a termékeit, ha nem lennének deficitet felhalmozó országok. Csapdahelyzet ez, amelynek lényege, hogy a német sikerek hosszú távon Európa jövőjét veszélyeztetik. Erős Európa nélkül pedig maga Németország sem erős. Ördögi kör, amelyből nem segíti a kitörést Berlin érthető, ám sok esetben túlzott és kétségbeesett elkötelezettsége az euró és az Európai Unió iránt.

Ez az unión belüli egyenlőtlenségeket, a megosztottságot erősítő erőszakosság egyre több ellenséggel veszi körül az egyébként népszerű Németországot. E paradox helyzet a görög válság kapcsán mutatkozik meg a legélesebben. Berlin szeme előtt tényleg az euró és az európai egység megmentése lebeg, csakhogy ez a görcsös erőlködés éppen az Európát hosszú ideje gyengítő Athént teszi szimpatikussá a többség szemében. Pedig e válság elmélyülésében a németeknek is van ugyan felelősségük, ám az nem említhető egy napon az egymást követő görög kormányok felelőtlenségével. Ráadásul Berlint most az az IMF oktatja ki, amely nem arról híres, hogy az általa nyújtott hitelek visszafizetésétől csak úgy eltekint.

Így aztán hiába Merkel hazai népszerűsége, ez láthatóan kevés a dicsőséghez. Hiába lépett túl a kancellár a hagyományos politikai felfogáson, s képes játszani mind a kereszténydemokraták, mind a szociáldemokraták, mind pedig a liberálisok kottájából, meg kell tanulnia Európa gyengébb, a német fegyelmezettséget legfeljebb hírből ismerő országainak a fejével is gondolkodni. A megoldandó problémát előbb minden lehetséges irányból megvizsgáló, a különböző forgatókönyveket mérlegelő, majd mindig csak ezután döntő, elhamarkodottan sohasem cselekvő Merkel erre képes lehet. Főleg, ha mindez némi empátiával is vegyül. A tudós kívülállása és az óvatosság a női iróniával vegyülő született zárkózottsággal együtt ez idáig hatékonyan törte az utat a politika férfias világában, most azonban új, eddig nem látott erényeket is fel kell villantani. Bármennyire fájó és népszerűtlen, az átalakuló világban, a súlyos gondjaival küszködő Európában Németország sem térhet vissza azokba az időkbe, amikor a kontinenst a béke lengte át, s a középosztály kizárólag a jólét növelésére koncentrálhatott. Újra és újra meg kell küzdeni nemcsak a nemzet, de egész Európa belső kohéziójáért, nem lehet engedni még a nagy szövetségesnek sem, aki a lojalitásért cserébe szabad kezet adna Berlinnek, de egy gyenge Európában.

Úgy kell erősnek lenni, hogy az ne ijesszen el senkit. Érdemes felidézni e tekintetben az akkor felszabadult Közép-Európát nem csak piacként látni képes mestert, akit ugyan sokan nem szerettek, de nagyon tiszteltek. Mert nemcsak karizmája, de víziója is volt. Az utolsó olyan politikusok közé tartozik, akiknek nemcsak a németek, de Európa is hálás lehet ezért a vízióért.

(A véleménycikk a Magyar Nemzet 2015. augusztus 8-i számában jelent meg.)